Szóval Argento újra. A 2. évadban új lehetőséget kapott a giallok koronázatlan királya. Miután az első rész is egy kissé betegre sikerült, ezzel a rá nem jellemző aberrált históriával, nemigazán tudta az ember, pontosan mire is számítson. Hiszen mindenki, aki kedveli az “olasz Hitchcock” munkáit, nagyrészt a gialloi miatt szeretett bele abba a kuriózumba, abba a rendezői világba amit ő képvisel.

A történet középpontjában két vadász áll, akik szent helyen ejtik el zsákmányukat: egy mosómedvét. A cél nem más, mint eladni az állatot a prémkereskedőknek. Persze a nem megfelelő területen levadászott jószággal átok száll arra, aki megérinti bundáját. A rontás pedig nem mást, mint szörnyű halálnemeket takar. Így szereplőink hullanak mint a legyek, közben testrészeket, és liternyi vért hagyva maguk után.

“Beteges, elborult és aberrált vízió ez.” Írtam anno, és most sem tudok mást mondani. Olyan gorefesztivált kapunk, ami a 80-as évek produkcióit idézi. A halálnemek durvák, véresek és kegyetlen jól kivitelezettek. Az effektekért a KNB EFX Group volt felelős. Olyan filmek trükkjei, mint  a The People Under the Stairs, vagy épp a Walking Dead sorozat tették híressé nevüket. A színészi játékot Meat Loaf és személyes kedvencem John Saxon neve fémjelzi. A zenéért Claudio Simonetti volt a felelős, aki az Argento filmek nagy részéhez komponált és munkájára most sem lehet panasz.  Magyar vonatkozás hogy a fényképezés Szalay Attilát dicséri.

Ám negatívumot is említenem kell: a történések kissé későn indulnak be, bár ami a lagymatag kezdést követi, úgy gondolom kárpótol mindenért. Összességében egy emlékezetes, hangulatos, korrekt epizódja ez a sorozatnak. Bár a tésztaföldi rendezőt a végletekig izgalmas krimikért szeretjük igazán, ez a filmje is el fogja nyerni a műfaj igazi kedvelőinek tetszését.

Értékelés: 8/10

Wishmaster