Dario Argento. Nemcsak a sorozat, hanem a horrorfilm gyártás egyik leghíresebb, legfontosabb alakja. A 70-es években kezdődött karrierje első mozijait a giallok tették ki. Ezek meghozták neki az anyagi és a szakmai sikert is. 1977-ben szakított egy picikét a megszokott vonallal és megpróbált kicsit más témában is maradandót alkotni. Ez sikerült is neki. A Suspiria-val mindörökre belépést nyert a műfaj nagyjai közé. Így talán nem is maradhatott ki egy olyan sorozatból, amely a Masters of Horror címre hallgat.

Csak hát az “olasz Hitchcock” már koránt sincs élete formájában. A Sóhajok után szerződést kapott egy amerikai stúdiótól, hogy fejezze be a “Három anya” trilógiát. A következő darab 1980-as és az Inferno nevet viseli. A minőség pedig sajnos nem lett megfelelő, erre talán a legnagyobb bizonyíték hogy a harmadik, egyben záró mű csak 27 évvel később született meg. Miután a giallo elkezdte hanyatlását, Argento mégis maradt a zsánernél és még mindig képes volt a megfelelő színvonalat elérni. Aztán elérkezett a 90-es évek, majd az új évezred… és a tésztaföldi zseni egyre gyengébb és gyengébb produkciókkal hívta fel magára a figyelmet. Ezt miért vésem ide.? Mert a sorozat nyert magának egy nagynevű, de kiöregedett rendezőt. Így a Jenifer című epizód kapcsán sem mertem magasra állítani az elvárásaim.

 

A történet középpontjában egy rendőr áll, aki az első percekben egy lány meggyilkolását akadályozza meg azzal, hogy lepuffantja a hentesbárddal fenyegetőző férfit. Aztán főhősünket ekkor már éri is az első meglepetés: a lány arca rendkívül torz, a szeme pedig “ördögi”. Mivel a csaj se beszélni, sem kommunikálni nem tud, bevágják az elme roggyantak közé. Ahogy a dilidoki fogalmaz: “a rendszer mindenkit bedarál”. Persze hekus főszereplőnk nem tud megbarátkozni a gondolattal, megsajnálja a csúnyácska Jenifer-t és hazaviszi. Aztán elkezdődnek a problémák… semmi különös, csak az új lakó megeszi a macskát, majd a szomszéd gyereket is. Ezzel indul el a lavina, hogy végül a befejezés teljes másolata legyen a kezdésnek és az Ómen-t idéző végkifejlet bontakozhasson ki.

Szóval van kannibalizmus, belek és vér. Beteges, elborult és aberrált vízió ez. Ezek még bizonyos szinten lehetnének is egy jó horror jelzői. Ám a főhős karaktere és logikátlan, ostoba viselkedése agyonüti az előbb említett csekély pozitívumokat. Nem igazán sikerül a feszültség teremtés sem, pedig 20-30 évvel ezelőtt ez volt az egyik fő fegyvere az olasz direktornak. A cselekmény szépen csordogál, de a szexuális aktusok erőltetése mellett az üresjáratokban nem haladnak a történet szálai. Talán ha egy picit többet kapunk a lány múltjáról vagy a rend őrének gondolkodását sikerült volna jobban megértetni a nézővel, akkor levethette volna a középszer béklyóját.

Értékelés: 5/10

Wishmaster