Talán nem véletlen, hogy az újabb és újabb kozmoszbéli felfedezések mentén egy újabb fajta miniműfaj van kialakulóban: a Földtől távoli áldokumentum. Az Apollo 18 volt ennek az egyik úttörője, mely egy hitvány alkotás és csúnyán beletört a bicskája a készítőknek abba, hogyan lehet tanulságot csempészni az egyébként nagyon is hihetetlennek tűnő konspirációk világába. A 2011-es felfedezések nyomán pedig a jelenlegi cikk alanyának stábja azon törte a fejét (természetesen a NASA és a különböző űrprojektek munkatársainak segítségével), milyen kalandos utazás vezethetne odáig, hogy az ember képes lesz eltörekedni a Jupiter egyik holdja közelébe.

Mindez lehetett volna nagyon elrugaszkodott módon, de a film egyik fő pozitívuma az, hogy amennyire lehetett, igyekeztek a valósághoz hű környezetet a néző elé tárni. Nagy igazság, hogy a legtöbb film, amit vérgagyinak titulál a közönség, az abból fakad, hogy a fizikát meghazudtoló módszerekkel akcióznak végig a színészek vagy az épp a képernyőn szereplő karakterek. Bár néhol most is találni furcsa dolgokat, de végre az illúzió adott, hogy egy jó kis sztori születhessen. Szerencsére a történet is stabil alapokon nyugszik: semmi sallang, ugyanis magát az űrutazást láttatják a készítők, a starttól a megérkezésig, igaz, kicsit tört formában, hiszen egy-egy fontosabb eseményt a jelenhez viszonyítva később kapunk meg, ami ad egyfajta hullámzó érzést. A hat fő, aki nekivág az útnak, nem titkoltan a földönkívüli élet keresésére indul, nem csak mintákat és kőzetdarabokat szeretnének zsákmányolni, de meg akarják tenni azt, amivel embernek még nem volt dolga. Az út sajnos közel sem barátságos, ugyanis egy napkitörés megrongálja az űrhajó bizonyos elemeit, aminek javítása tragédiába torkollik, de az, amire az Europa hold környékén találnak, minden képzeletet felülmúl. Nem szeretném lelőni a poént, így annyiban maradnék mindenki utólagos engedelmével, hogy az emberi önhajszolás témakörén kívül vannak még olyan gondolatok, amik miatt muszáj volt a fenekemen maradni és agyalni egy sort, márpedig a kinézet mellett a gondolatok ébresztése is egy fontos vívmánya lehet egy filmnek.

S ha már a külcsín szóba jött, azt hiszem a szoros költségvetés ellenére amit lehetett, megvalósítottak: remek effektek, nem idegesítő videokamerás felvételek, normálisan hallható párbeszédek, csodálatos fényképezés. Mindezek – és a hihető monológok – hozadéka az, hogy az embert elfogja a végtelennek tűnő világegyetem által keltett szorongás és kíváncsiság egyvelege. A remekül komponált zene pedig a feszültségek sűrítésében vállal nagy szerepet. A színészek hihetőek. Nincs túljátszás és ha némelyikük helyenként fakónak is tűnik, ez magyarázható lehet azzal, hogy olyan szituációba kerülnek, amit ember még nem élt át. A vágásokkal sajnos akadtak problémáim, mert néhol túlzottan hevesre sikeredtek és amikor több, mint négy kamera képét mutatták, én elvesztem köztük, vajon melyik hordozhat fontos információkat. No sebaj, majd újranézem és kiderül. Mert újranézős darab, manapság igen ritka a sci-fi thrillerek égboltján. Kellett ez a szűkszavú, de élvezetes film az olyan rémek után, mint az Apollo 18 és amúgy sem volt túl sok értékelhető darab a Love, a D9 és a Pandorum óta.

Megnézésre erősen ajánlott, főleg, ha a gondolkodást igénylő darabokat részesíti előnyben a kedves olvasó. A határ pedig a csillagos ég.

Értékelés: 7/10

Plendil