Miután laza két év késéssel sikerült végére érnem a Phantasm szériának, úgy döntöttem, két nagyobb, hónapokon át húzott projekt között szokást csinálok a dologból, és lezárok néhány szériát, amibe nagy hévvel belekezdtem anno, zsenge, tapasztalatlan kezdő koromban, majd ahogy a lelkesedés alábbhagyott, félkészen, egy-két epizóddal hagytam a cikklistánk mélyén. A következő ilyen adta magát – csak alig fél éve írogathattam az oldalra, amikor cikkeztem a Bruce Campbell és Robert Z’Dar nevével jelzett Maniac Copról, majd nyersanyag híján megelégedtem az első rész értékelésével. Azóta természetesen rég megnéztem a folytatásokat, és végre pótolom is az elmaradást.

Már az első film fináléja is nyitva hagyta a lehetőséget, hogy Cordell (Z’Dar), a brutálisan meggyilkolt, majd halálból visszatért mániákus rendőr túlélte a karóba húzást és tengerbe süllyesztést, amit Jacktől (Campbell) és Tereasától szenvedett el a fináléban, így kicsit sem meglepő módon, a film elején halhatatlan barátunk ismét az utcákat járja. Ráadásul ezúttal már eszközökben sem válogat, a célja a teljes rendőri állomány lejáratása, az ártatlanokat megöli, míg a bűnözőket szabadlábon hagyja, így reméli, káoszt szabadíthat el a városban, mivel az emberek még a növekvő bűnözés ellenére sem fognak többé megbízni a kék egyenruhásokban. A rendőrség eközben tehetetlen, a rendőrfőnök határozottan tagadja, hogy egy bosszúszomjas, néma zombival lenne dolguk, Jacket és Teresát is pszichológiai kivizsgálásra küldi, a nyilvánosság előtt pedig mindent tagad. Azonban miután Cordell bosszút áll egykori ellenlábasain is, már nem marad más magyarázat, a rendőri állomány több tagja, köztük Cordell egykori munkatársa, Sean McKinney (Robert Davi) is belátja, a természetfelettivel van dolguk, a feletteseikre pedig nem számíthatnak. Kérdés, hogy időben képesek lesznek-e megállítani ellenfelüket, Cordell ugyanis magánhadsereget kezd toborozni sorozatgyilkosokból és piti bűnözőkből, akikkel végső célja nem más, mint bevenni a börtönt, ahol egykor halálát lelte.

A Maniac Cop második része minden elemében korrekt folytatás lett – amikor kell, folyik a vér, néha elcsattan egy-egy jobb poén, Bruce Campbell is hozza a szokásos formáját abban a nyúlfarknyi játékidőben, amit a filmben kapott karaktere haláláig – de az elődjéhez képtelen felérni. A legnagyobb probléma, hogy a film felére Cordell eliminálja az előző rész teljes szereplőgárdáját, így akkor kezdődik újra a nyomozós, igazságra ráébredős történetszál, ami már lerágott csont az előző rész után. Még Cordell átalakulását is egy az egyben vágták be az első részből, az új szereplőink pedig, akik közül a legemlékezetesebb talán a kiégett nyomozót alakító Robert Davi, sokkal klisésebbek, elhanyagoltabbak, érdektelenebbek, mint Jack és Teresa voltak az első filmben. A zenék nem rosszak, külön jó az a pár elég khm… részletes sztriptíz báros jelenet, illetve mindenképp kiemelendő az utolsó negyedóra, ami alatt Cordell egyedül pusztít végig egy teljes rendőrállomást és börtönt, de ezeken túl a filmnek nem sok felmutatnivalója marad. A finálé pedig valahol szánalmas egy kicsit, a készítők végig úgy építik fel, hogy most ez lesz a nagy befejezés, Cordell átkának végre véget vetnek, de a tényleges lezárás megint nyitva hagyja a történetet. Így, bár nem tudom, eleve trilógiának tervezték-e a sorozatot, de még annyi esélyt sem adtak a nézőknek, mint a Péntek 13 széria, ahol legalább minden rész végén reménykedhettünk, az volt az utolsó. A legillőbb kifejezés erre a filmre az, hogy kifulladt: egyszerűen nem kellett volna elkészíteni, vagy ténylegesen le kellett volna zárni vele a történetet. Ennek ellenére egy nézésre, főleg az előző fényében, ajánlott, ha egy kicsivel kevésbé lenne középszerű több elemében is, akár klasszikus is válhatott volna belőle.

értékelés: 7/10

Zoo_Lee