Eme sikeres kanadai mindfuck produkció körül bizony ott lebegett a folytatás lehetősége, így aztán nem csoda, hogy öt évvel utána elkészült a sequel. Andrzej Sekula (Kutyaszorítóban, Ponyvaregény, Négy szoba – operatőr) által rendezett folytatásban sajnos alig jelenik meg valami az első részben domináns drámai feszültségből, illetve az elmerengős filozofikusságból, helyette inkább az ultramodern, bizarrabbnál-bizarrabb csapdák jelenlétére próbáltak fókuszálni, talán ezért sem sikerült olyan pengére.

A helyszín ezúttal is egy Kocka (vagy A kocka – ezt ugye nem sikerült eddig még kideríteni), amibe ezúttal nyolc, egymást nem ismerő ember került bele, tele rafináltabbnál-rafináltabb csapdákkal, a cél pedig nem más, mint élve kijutni. Ám egyvalamiben különbözik az első részben megismert társától, nevezetesen hogy szobánként máshogy és máshogy telik az Idő, vagyis itt a válasz a címben szereplő Hyperkocka kifejezésre.

Ahogy foglyaink kockáról-kockára vándorolnak, és próbálják kikerülni a ravasz csapdákat, kezdenek rájönni, hogy mégis van egy közös vonásuk, egy őket összekötő furcsa szál, ami talán megmentheti az életüket. De ahogy lenni szokott, nem mindenki az, aminek mutatja magát…

Folytatásban nem más lebegett a készítők szeme előtt, minthogy mindenképpen túl kell szárnyalni az első részt, ergó még több ártatlan áldozat, még több és még brutálisabb csapda, esetleg a végén lehetne valami érdekes csavar vagy végkifejlet a Kockával kapcsolatban. És persze a nagyobb költségvetés is meglátszik: filmünk elején és végén már a Kockán kívüli helyszíneket, illetve jeleneteket is látunk, illetve a vándorlás közben előbukkanó csapdák java részét is számítógéppel generáltak, ami nem igazán volt jellemző az első részre.

Ha külön filmként kezeljük, akkor egy fantasztikus, thrilleres hangulatot árasztó horroros keveréket kapunk, ha viszont az első epizód ismeretében állunk neki, több mint valószínű, hogy kissé csalódni fogunk. Ugyanis filmünk inkább rámegy a látványra és brutalitásra, ezzel szemben alig marad valami az első rész nagyszerű dramaturgiai felépítéséből. Eleje és a vége viszont még ha sejtető módon is, de megpróbál támpontként funkcionálni a Kocka mibenlétével kapcsolatban – ez nekem eléggé tetszett. Ellenben szereplőinket nem sikerült annyira karakteressé, emlékezetessé formálni, inkább csak olyan egyszerű halandó típusokként jelennek meg, akik nem sok vizet zavarnak. Ezzel persze nem azt mondom, hogy ne lenne élvezhető maga a misztikus Kocka-feeling, csak hát egy teljesen más koncepciót húztak az egészre, amitől kissé csorbul az eredeti elképzelés.

Értékelés: 7,5/10

eyescream