Dustin Mills gyakorlatilag egyszemélyes hadseregként állt neki a műnek, amit íróként és rendezőként is jegyez. Természetesen az efféle garázsprojekteknél ez nem szokott másként lenni, ugyanis sokszor jobban dominálhat az írói fantázia és ésszerű annak felvenni a jeleneteket, aki egész végig bíbelődött a sztori tető alá hozásával. A kisköltségvetésű alkotások közt sem mindennapi darab, tele ötletekkel és bakikkal a megvalósítás során.

Dave, az átlagos grafikus (a film kezdetén épp azon vitázik egy ügyféllel, hogy a cicik közé még több rózsaszín lötyit fotosoppoljon-e vagy sem) szerelmes szomszédjába, az alatta lakó Estherbe. A padlón fekve végez önkielégítést, miközben a másik szomszéd egész napos orgiája már az agyára megy. A marokmarcsázás azonban nem várt következményekkel jár, ugyanis szívinfarktust kap, a szívműtétre viszont várnia kell. Majd amikor az égieket emlegeti, megjelenik maga a Sátán, aki előbb felsorolja mind a hatvan nevét, ahogyan emlegetni szokták, majd felajánlja hősünknek vadiúj szívét, amiért cserébe csak egy dolgot kér: a srác lelkét. Két dologról persze nem esett szó, vagyis Dave mindig megkapja, hogy sosem olvasta el azt a hülye szerződést, amit aláírt. Az egyik az, hogy az új szív egy dobozba zárt szörny, aminek gőgös brit akcentusa van és sosem jön dühbe. A másik, hogy ez a szív rettentően hosszú csápokkal rendelkezik és emberi húsra éhezik. Nincs mit tennie, miután Estherrel az első találkozáson is túlesik, muszáj valahogy a lány közelébe férkőznie, ehhez pedig jó néhány hullán vezet az út.

A történet amellett, hogy pofonegyszerű, alapvetően jó elgondolásokon alapul, érződik rajta, hogy nem két nap alatt sodorta össze a szél a szkriptet, mégis vannak korlátai a műnek. A speciális effektek többsége igen gyerekesre sikerült, bár efelett még szemet lehetne hunyni, de sajnos néhol elég szerencsétlen bakik leledzenek a történetben. A másik kissé elszomorító dolog a kamerakezelésben érezhető, sok esetben berezonál a gép, ha elhaladnak mellette, vagy úgy vették fel, hogy egy fontos szereplőnek ne látszódjon a feje… Kár érte, de azért a filterezés, a színezések azért mindenképp említésre méltóak. Nem kevésbé a párbeszédek, amik a film csúcsát jelentik. Valóban sikerült viccesnek lennie, még akkor is, ha helyenként a színészek túljátsszák szerepüket.

A leginkább a John Dies és a Rémségek kicsiny boltja crossovereként felfogható múviban a végére elfogy ugyan a lendület, de így is egy egyszer akár élvezhető alkotásnak is lehet nevezni, minden problémájával és hibájával együtt. Kicsit több gore elem kerülhetett volna bele, de soha rosszabbat vagy unalmasabbat.

Értékelés: 5/10

Plendil