Nem jelent sok jót általában, ha egy alkotásnak egyből két folytatása is jelenik meg, ezt bizonyította megannyi franchise, ugyanis a hirtelen léptékkel haladó forgatások, az elfoglaltság és a minimális költségek (hiszen ezek mind direkt DVD-re készülő részek) sorban csökkentik az elkészült mű értékét. A csodálatos havas kanadai helyszíneken forgatott eleddig utolsó Vérszomj darab azonban szakít az eddigiekkel és nem egyszerűen a meglévő sztorit akarták maguk előtt gurítani, hanem visszamentek az időben, egészen a XIX. századba.

Érdekes ellentét az eddigiekkel, hogy míg az írók és rendezők teljesen lecserélődtek, visszahozták az eredeti testvérpárt főszereplőnek és amint az látható majd, ez nagyon okos döntésnek bizonyult. A film a két lány utazásával kezdődik, majd egy öregasszonytól megkapják az – első részből ismert – koponya nyakláncokat, illetve egy figyelmeztetést: “öljétek meg a fiút, vagy a két testvér egymást fogja megölni”. Az indián férfival történő találkozás után útjuk egy látszólag elhagyatott erődítménybe vezet, ahol a katonák nagy része az ital rabjává vált és van egy szörnyű titok, amiről senki sem szívesen beszél. A sztori ettől kezdve többé-kevésbé megegyezik az első rész történéseivel, így ezt most kevésbé taglalnám, annyi azonban sajnálatos, hogy semmilyen új töltettel nem voltak képesek megtölteni a snitteket, sem morálisan, sem pedig az eseményeket tekintve.

A két nővér kapcsolatáról sokkal kevesebb derül ki, mint az első felvonásban, így hiába a kissé fantasy-környezet és a viszonylag korhű dialógusok, a lényeg felett elsiklik az alkotógárda. Önmagában nem egy rossz ötlet, hogy igyekeztek új hátteret biztosítani a vérfarkasoknak, de ez felemás módon sült el. A két főszereplőnek időnként sikerül megújulnia, de ez csak bizonyos korlátok között működik, és melléjük a kissé titokzatos indián fickó tud csupán felzárkózni, az ő motivációi, szerepe említésre méltó. A stáb többi tagja viszont túlzottan sablonos és kiszámítható. Mindezt azzal sem voltak képesek tompítani, hogy egy egész falkányi vérfarkassal kell megküzdeniük az utolsó nagy összecsapásban, de legalább annyi érződik, hogy a maszkmester most sem volt híján az ötleteknek.

A második részhez mérten lassabban folynak a cselekmények, nem kapkodják el a dolgokat, viszont a film második felétől annyiban zavaróvá válik, hogy talán túlzottan is elvesznek a részletekben, s annak a fordítottja játszódik le, ami a másik folytatásban történt: a hangulati elemek a helyükön vannak, de nincs kohézió, ami összefogná a látottakat. A limitált büdzsé ellenére is megkapó lett a zenei aláfestés és az operatőri munka remekül megtalálta többek között a természetes fények mellett játszódó jeleneteknél is azokat a kulcsmomentumokat, amik elengedhetetlenül közrejátszanak abban, hogy jobbára megfeledkezhessünk a zavaró tényezőktől.

Bosszantó, hogy lehetett volna sokkal jobb is a film, ennek ellenére harmadik részként – illetve előzményként – nem vall teljesen kudarcot. Megtekintésre ugyan ajánlott, de inkább csak notórius Ginger Snaps rajongók számára (mint jómagam)

Értékelés: 6/10

Plendil