Wes Craven bemutatkozó darabja alaposan kiverte a biztosítékot, olyannyira, hogy 5 évig nem is készíthetett filmet. Amerikai direktorunkra jellemző a hullámzó teljesítmény, egyszer mesterművekkel szolgál, máskor meg a nyomdafestéket nem tűrő minőséggel rendelkező, értékelhetetlen celluloidhulladékokkal hozakodik elő. Jelen filmjét 2009-ben utolérte a remake láz, amely pozitívabb kritikai visszhangot keltett, mint a mostan górcső alá vett alkotása.

A ’70-es évekre a horror műfaja fordulóponthoz érkezett. Ahogy egyre nagyobb szörnyűségekkel szembesültek az emberek (pl. vietnami hb.), úgy egyre inkább tágult az a határ, amely kereteken belül a filmesek elengedhették fantáziájukat. A nézők számára egyre durvább dolgok érték el a sokkoló hatást. Ezenkívül megerősödött a hippi mozgalom is. Ez a fiatalság lázadását jelentette, nemcsak az etikai szabályok, hanem a háború ellen is. A közvélemény egyre inkább a pacifista gondolatokat kezdte átvenni, így elmondható, hogy a társadalom korántsem volt a béke megtestesült szimbóluma ezekben az időkben. A bomlás folyamatát, amely elérte a műfajt a ’73-as Az ördögűző-höz kötjük, majd az egy évvel későbbi A texasi láncfűrészes mészárlás, már a végét jelentette ennek a fázisnak. Az utolsó ház balra jelentősége abban mérhető, hogy a nézőt kíméletlenül próbálta a film hatása alá venni. A téma és a megvalósítás egy új kezdetét szorgalmazták.

Történetünk középpontjában egy lány áll, aki a szülei aggodalmaskodó kezei közül kikerülve szeretne eljutni -nem túlságosan szerény- barátnőjével egy rockfesztiválra. Eközben négy pszichopata éppen az édes életről szóló álmait szövi. Két főszereplőnk -egy kis drogot keresve- belebotlik az agyament bandába, akik korántsem a vendégszerető, békés polgárok mintapéldányai. Innentől kezdődnek a megpróbáltatások, amelyek végén bűnözőink éppen abban a házban kapnak szállást, ahol az egyik hölgy ősei élnek.

Az egész mozit körbelengi az erős társadalomkritika, amelyet a fentebb említett dolgok segítenek elő. Érdekes paradoxon, hogy hiába a két lány az áldozat, a néző mégsem képes semmiféle együttérzést, vagy sajnálatot tanúsítani. Erre leginkább a karakterek viselkedése ad okot, hiszen már-már azt kívánjuk, hogy kapják meg a büntetésüket. A szemlélődő saját maga rekeszti ki, vagy bélyegzi meg őket a tetteik alapján. Attól kezdve, hogy a szülők vigyázó szárnyai alól kibújnak, unszimpatikussá teszi őket a szabadság különös értelmezése. Persze örök igazságként fellép, hogy az idősebbnek mindig igaza van és a tapasztalatlan gyerek ennek ellenére is ellentmond az intő szavaknak. Sokkal inkább szánalomra méltó a csapat egyik tagja, aki olyannyira a marijuana hatása alatt áll, hogy élni nem tud már nélküle. Ettől függetlenül mindannyian a társadalom selejtjét képezik, ezt az érzést pedig a mai normáktól való éles elhatárolódás váltja ki az emberből.

Hiába képes Wes Craven mozgóképe ilyen értékekkel szolgálni, ha legalább egy tucatnyi fogyatékossága is megjelenik. Talán ezt a rendező tapasztalatának teljes hiánya okozza, de a hangulatteremtés az első percekben csődöt mond. Nincsenek meg azok az alapvető alkotóelemek, amelyek az atmoszféra erősítését segítenék elő. A zene borzalmas, a country muzsika minden egyes motívuma hazavágja a műfaji besorolást és ezt mindjárt az elején meg is teszi. További negatívum a karakterek bugyutasága, a két rendőr szerencsétlenkedése inkább emlékeztet vígjátékra, mint rémfilmre. A szemcsés kép amatőr jellegzetességet kölcsönöz. Gore hiányában a néző maximum odaképzelni tudja csupán a történteket, így a vizuális terror lehetősége is kiaknázatlan marad. Nem működik a “trancsír” hiánya úgy, mint Tobe Hooper klasszikusában, hiszen ott sokkal inkább részesei vagyunk a borzalomnak továbbá izgulunk is a szereplők épségéért és még így is, sokkal több tárul a szemünk elé, mint itt. És még akkor ki sem tértem a színészek rendkívül idegesítő, röhejes játékára…

Ha figyelembe veszem, hogy pályakezdő darab és bizony képes volt hatalmas görbetükröt állítani, továbbá hogy volt elég bátor egy aberrált témát vászonra vinni, akkor a negatívumokkal együtt is csak azt tudom mondani, hogy Craven bácsi nem tette valami magasra a mércét. Hiányosságai ellenére viszont egy igazi kuriózumnak számít.

Értékelés:  6/10

Wishmaster