A nagy köz kedvenc a valóság-nem valóság típusú pszichológiai horrorok sorában kétségtelenül a Rosemary gyermeke, azonban annak árnyékában készült jó pár hasonló témájú film is, melyek színvonalban megközelítették, ha nem felülmúlták azt. Ilyen például jelen cikkem alanya, az Ijesszük halálra Jessicát is, ami a nőnap köré szerveződött tematikus hetünk érdekében megnézett filmek közül a legnagyobb kedvencem lett. Ritkán fordul velem elő, hogy ilyen szinten hatást gyakoroljon rám egy film (magyarul ennyire rám hozza a frászt), és ilyen szinten együtt érezzek a főszereplővel, de a Jessicának sikerült, és ha kicsit tovább olvastok, mindjárt arra is kitérek, miért.

Jessica egy fiatal, házas nő, akit nemrég súlyos idegösszeroppanás után hosszú ideig egy intézetben kezeltek, és miután kiengedték, férje beleegyezett, hogy maguk mögött hagyják a nagyváros rohanó, zajos világát, és egy barátjukkal együtt csendes, vidéki környékre költözzenek. A boldogsága azonban nem felhőtlen, folyamatosan retteg attól, hogy ismét hangokat fog hallani a fejében, és majd visszakerül az intézet falai közé. Új otthonukban rögtön egy kis kellemetlen meglepetés fogadja őket, a régóta elhagyatott házba ugyanis beköltözött egy Emily nevű fiatal, családjától elszökött lány, aki egész kényelmesen berendezkedett, és nincs hová mennie. Később viszont annyira segítőkésznek és rendesnek mutatkozik, hogy mindannyian egyetértésben befogadják őt. Ezt követően a helyiekkel gyűlik meg a bajuk, egy régiségkereskedőt leszámítva, aki hozzájuk hasonlóan nemrég költözött ki a nagyvárosból, mindenki ellenséges velük, ráadásul látszólag az összes helyi férfi valamilyen megmagyarázhatatlan testi fogyatékosságban, vagy súlyos sérülésektől szenved. Jessica legnagyobb rémülete azonban, hogy pár nap után mindezek következtében ismét megmagyarázhatatlan dolgokat kezd tapasztalni. Amikor a helyi tóban úszkálnak, úgy érzi, mintha valaki a víz alá próbálná húzni, később egy fiatal, néma lány, akiről nem biztos, hogy rajta kívül más is látja, egy friss holttestet mutat neki az erdő mélyén. A környéken legendák terjengnek egy fiatal lányról, Abigailről, aki az esküvője előtt a vízbe fulladt, és a halála óta vámpírként kísért a környéken – Jessica azonban képtelen megállapítani, hogy tényleg egy több mint száz éves halott nő ténykedéseinek nyomaival áll szemben, vagy csak az őrület újul ki benne. Végül, amikor már arra is gyanakodni kezd, hogy Emily titokban megpróbál kikezdeni a férjével, érzelmileg és fizikailag és izolálja magát a környezetétől – a démonjait viszont még ezzel sem képes legyőzni.

A hasonló témájú Gothikával, amit szintén erre a tematikus hétre néztem meg, az volt a gondom, hogy ott húsz perccel a készítők listájának legördülése előtt lelőttek minden poént, kiderült mindenről, hogy igazság vagy illúzió volt-e csupán, és egy zaklatott, de kissé túl pozitív hangnemben ért véget. Az Ijesszük halálra Jessicát legzseniálisabb eleme pedig az, hogy nem lő le semmit abból, ami titoknak, misztikumnak indult. A finálé, az utolsó pár perc itt is elég beszédes, de nem rág mindent a nézők szájába, nem lehet tudni, hogy ténylegesen mi volt az a történtekből, amit a főhős hallucinált és mi volt a valóság. A tálalás pedig nagyon ütős lett, még egy ilyen régi filmhez képest, mai szemmel nézve is. A film minden egyes pillanatát az első perctől kezdve belengi Jessica instabilitása, a félelme, és mivel rövid időn belül ő marad az egyetlen szereplő, akivel rokonszenvezni, együtt érezni tudunk, teljesen átéljük a félelmeit is. Maximum erővel kapjuk a képünkbe az összes hátborzongató látomást, és nem tudjuk, azért sajnáljuk-e hősnőnket, mert ilyen dolgokat képzel, hiába küzd minden erejével a lelki békéért, vagy pedig azért, mert amit maga körül észlel, az az igazság, és teljesen egyedül van egy undorító, túlvilági lénnyel szemben. Mellette a többi színész is jó munkát végzett, különösen az Emilyt alakító Mariclare Costello, akiről a film nagy részében egyszerűen képtelenség megállapítani, hogy végső soron ártani akar-e Jessicának, vagy az egyetlen szövetségese az elhatalmasodó őrületben. Ez volt kétségtelenül a legparáztatóbb film, amit az utóbbi időben láttam, még a befejezés is inkább olyan, mint amikor egy este közepén üvöltve ébredsz fel egy rémálomból. Aki tudja értékelni a már több mint negyven éves filmeket is, és nincs ellenére, hogy párszor épp csak a haja nem fog égnek állni, annak mindenképp ajánlom, hogy legalább egyszer nézze végig. Maximális eleganciával, remek színészi játékkal és hátborzongató atmoszférával gazdagított, érthetetlenül elfeledett és mellőzött mestermű.

értékelés: 9/10

Zoo_Lee