Dario Argento, a giallo műfaj egyik utolsó, még életben lévő művelője gondolt egy merészet és ezen a címen készített egy művet, amelyhez egy nagynevű színészt, Adrian Brody-t is megnyerte. Vélhetően nem kellett nagyobb ajánlólevél, hogy a Suspiria és a Deep Red rendezője igyekszik életben tartani a stílust. Nos, azt kell mondjam, nem erről marad meg az emberek emlékezetében nagy valószínűség szerint a sárga szín (a giallo ugyanis ezt jelenti olasz nyelven).
A – filmhez illő jelzőt használva – több sebből vérző darab egy fiatal és csinos lány elrablásával kezdődik, s egyből kiderül, hogy egy őrült taxis áll az eltűnések mögött. Az angolt törő bestia előbb megkínozza, majd megöli áldozatait, nagy fejtörést okozva a rendőrségnek. A következő pórul járt lány azonban még időben tud telefonálni testvérének, aki másnap a kék-fehérek palotájában dörömböl az ajtón, hogy valaki tegyen valamit az ügy érdekében, mert baj van. Erre csak Enzo Avolfi nyomozó reagál, akinek lassan kibogozhatjuk elképzelését a világról, hiszen kiskorától fogva gyilkosokkal volt körülvéve, akik megpecsételték jövőjét. Az igencsak magának való, de sármos és bagós zsaru és a ripacs nőszemély együttes erővel ered a nyomok után, hogy még életben találják Celine-t.
Hiába érezhetően Argento próbált visszanyúlni a klasszikusokhoz, a rém suta és szálkás forgatókönyv a legbiztosabbnak tűnő nyomozó karakterét is kikezdte, ugyanis Brody, mint egy holdkóros járkál fel, s alá, elharapja az összes szóvéget – New York-i akcentus újratöltve -, amikor pedig nem tud mit kezdeni magával, rágyújt egy cigire. Egész egyszerűen idegesítő, hogy semmi újat nem tudnak megmutatni a személyiségéből, pedig a visszaemlékezések (a film legjobb jelenetei) adnának erre alapot. Sajnos a többi karakter is igen harmatos, nem lehet senkivel sem azonosulni, de ha nem is ez volt a cél, akkor pedig a tördelt és sablonos párbeszédek vágják agyon a hangulatot. Ehhez továbbá hozzájárul a tv-film szintű operatőri munka és a sok helyen oda nem illő zenei betét felhasználása. Félreértés ne essék, nem azt szeretném látni, ami harminc évvel ezelőtt volt hatásos és jó, mert azok az idők elmúltak. A problémát itt inkább a hanyagságban látom, ugyanis ez a történet – legyen bármennyire is elcsépelt – sokkal többet hordozott magában. Főként úgy, hogy egy ilyen kaliberű rendező állt a kamera másik oldalán.
Hogy szó essen a pozitív dolgokról is, mindenképp meg kell említeni, hogy a színekkel ragyogó munkát végeztek, nagy valószínűség szerint erre születni kell, Argentonak ez a vérében van és jól kamatoztatta ezt a tudását. Hasonló a helyzet a gore jelenetekkel, amikből azért van pár és nem is néznek ki rosszul. Ha ebből indulunk ki, akkor ténylegesen vannak értékelhető részletek, csak valahogy az egész nem áll össze, amit megkoronáznak a befejezéssel, ami kissé erőltetett.
Értékelés: 4/10
Plendil
Be the first to comment on "Giallo (2009)"