David Cronenberg munkássága nem vész el, csak átalakul. A papa remek korai filmjeinek hatása felfedezhető fia, Brandon első egész estés munkáján. Részben a társadalmi normák görbe tükör elé állítása, illetve az a bizarr képi világ, ami miatt sokak elismerését kivívta első filmjeivel. Nos, most sem kell sokat várni, hogy előtörjenek ezek a tulajdonságok, de ennél néhol még többet is kaphatunk, ha a vizuális közvetítő közegre jobban odafigyelünk.

Siker, pénz, csillogás – ahogy énekelte régen a KFT zenekar, s ha valamikor, ezek a jelszavak ma még jobban helytállóak, igaz nem pusztán azokra, akik esetleg valami ténylegeset leraktak az asztalra, hanem az egyszerű celebecskékre is éppúgy jellemző a habzsolás. A csordaszellemet követve pedig a népek, akik rajongóknak nevezik magukat – bőséggel megmártóznak ebben. A kétes jövőképben, amit a rendező keltett életre, ez odáig fajult, hogy a fizető rajongók megkaphatják hőn imádott idoljuk betegségét. Herpeszre van szükséged? Nem gond. Szeretnél szalmonellát, pont úgy, ahogy a példaképed? Azonnal hozzuk. Nincs vége a sornak és erre a film nagyon jól épít. Megismerhetjük a cég egyik magányos alkalmazottját, Syd-et, aki amúgy mellékesen önmagába is fecskendezik a jóból, hogy azt egy kétes alaknak eladva további bevételhez jusson. Egy nap azonban, amikor a valóban világsztár Hannah vérét kell megcsapolni, majd pedig testében csempészni a fertőzését, kiderül számára, ezúttal halálos betegséget hordoz a szervezetében. A technológia ugyanis annyira előrehaladott állapotú, hogy a különböző vírusokat egy gép segítségével képesek módosítani, majd levédeni, hogy akárki földi halandó ne férhessen hozzá. Mégis, egy előre kitervelt játék részese lesz a főhős, akinek immár csak egy célja maradt: túlélni a túlélhetetlent.

Talán elsőre túlságosan lassan építkező alkotásnak tűnhet, de az idő előrehaladtával nem lesz zavaró, amint felépülnek a viszonyok a szereplők között, szinte üdítő lesz a számtalan párbeszéd és apró momentum, amik segítenek a problémák kibogozásában. Okos történet, ami részben a már említett majmolást figurázza ki, másrészt mélyebben betekintést nyújt a nyerészkedés és a konkrét sztár-rajongó közötti kapcsolatok feltérképezésébe is. További érdekesség, hogy amennyire képes meríteni a Videodrome-ból, olyannyira megtalálhatók elemeiben a Mulholland Drive képei is. A színészek pazarul játszanak, Caleb Landry Jones  ösztönös jelenléte és az ártatlanság szobraként nagyszerűen helytálló Sarah Gadon szintén nagyon hatásos. A világítás, a fényképezés ugyancsak erősíti a művet, talán csak a vágásoknál éreztem valamiféle hiányt, törést. A zenék a nyolcvanas évek legjavát nyújtják, az egyik legerősebb jelenet is ehhez köthető, amikor Syd igyekszik menekülni a kórházból, és mindeközben a háta mögött követi a kamera.

Feltétlenül ajánlom azoknak, akik nem rettennek meg egy elsőfilmes alkotásaitól, illetve akik szeretik az elgondolkodtató horrorokat.

Értékelés: 8/10

Plendil