Végül ezt is megértük, ennyi év után végére értem a Phantasm szériának. Nem volt hálás feladat. Az elmúlt pár évben tényleg nagyon szép emlékként maradt meg az első két rész, és valahogy nagyon kellemetlen/kényelmetlen érzés volt végignézni, ahogy Coscarelli stílusváltási kísérlettel mennyire más irányba próbálta terelni a harmadik részt, majd (SPOILER!) érte el az abszolút mélypontot a negyedikkel. Hogy miért? Következzen érveim sora.

A biztonság kedvéért még egy alkalommal megismétlem a bevezetés kulcsszavát: spoilerek következnek, ha valaki nem látta a korábbi részeket, és szeretné őket megnézni, az a cikk elolvasása előtt inkább tegye azt!

Mike és Jody menekülni próbálnak a Tall Man elől, mielőtt az befejezhetné Mike átalakítását, Reggie pedig csapdába esett a mauzóleumban. Kiszabadul, de ez nem sokat segít rajta, fogalma sincs, Mike hová tűnhetett, a Tall Man szolgái továbbra is a nyomában vannak, és olyan látomások kísértik, amelyek alapján úgy véli, a démoni teremtmény Mike-ból akarja létrehozni az utódját/társát. Mike eközben egy törpök és élőhalottak által őrzött, elzárt sivatagi területre kerül, ahonnan képtelen elmenekülni, vagy ártani magának, ráadásul minden nap újabb és újabb dimenziókapuk nyílnak a közelében, hogy mi céllal, arról fogalma sincs. Amikor belép az egyikbe, évszázadokat utazik vissza az időben, és találkozik a Tall Man-nel még emberi korában, polgári nevén Jebediah Morningside-dal, aki dimenziókutatással próbálta meg kifürkészni, hogyan is győzhetné le a halált. Mike az első találkozás alkalmával elmenekül, később viszont rájön, tette meggondolatlanság volt, és mindenképp vissza kell jutnia az első kapun, ugyanis ha megakadályozhatná, hogy Jebediah kipróbálja magán találmányát, talán sosem kerül az idegen dimenzió irányítása alá, és sosem változik át az általuk Tall Man néven ismert lénnyé. A Tall Man eközben mindent megtesz, hogy megtörje az ellenállását, és befejezze az átalakítást, Reggiet pedig élőhalottak, és különböző csapdák egész serege akadályozza abban, hogy időben megtalálhassa Mike-ot.

Mire a negyedik Phantasm-hoz értem, a jelek szerint nem csak én voltam fáradt, hanem Coscarelli is a film készítése alatt. A hangulaton érződik, hogy egy nagyon összetett, mély és epikus finálét próbált kerekíteni a szériának, de sajnos apró hibák ezrei akadályozzák meg, hogy úgy is vélekedjek róla. Reggie történetszála például ugyanazokat a humoros zombigyilkolós/szerencsétlen csajozós vonalakat próbálja elsütni, amik a karakternek a védjegyévé váltak az előző filmek alatt, a gond csak az, hogy már a harmadik részben is kiszámíthatóak, egysíkúak voltak az ilyen jelenetek, az Oblivion pedig nem fáradozott sokat, újrarágta a lecsupaszított csontokat. Mike az előző filmben történtek ellenére váratlanul elkezd arra gyanakodni, hogy Jody a Tall Man számára kémkedik, és ez elég zavaros jeleneteket szül az egész film során. Maga a lezárás pedig – inkább hallgatólagosan csatlakoznék azoknak táborához, akik követelik, hogy Coscarelli egy ötödik filmmel tényleges lezárást kerekítsen a szériának. Világos, mint a vakablak, hogy tényleg megpróbált pontot tenni a történet végére, bemutatni a Tall Man eredetét, megválaszolni néhány elég zavaros kérdést az előző részekből, de eközben csak még újabb kérdéseket hagyott tárva-nyitva, a Birodalom visszavágra hajazó “lezárást” pedig akkor már ne is említsük. Hiába tisztességes iparos munka a film, úgy éreztem, mintha az egész valahogy üres lenne, mintha hiányozna belőle egy lényeges kis elem, ami még a harmatgyenge harmadikban is megvolt, és ami a szériának valahol védjegyévé vált. Nem a színészi játékkal van a gond, nem a zenékkel, egyszerűen azzal, hogy a filmet mintha még maga a rendező sem akarta volna leforgatni és a rajongók szeme elé tárni. Remélem, hogy még lesz egy ötödik Phantasm, az eltelt tizenöt év ellenére is (ugye milyen gyorsan repül az idő?), mert bárhogy nézzük, ez se nem méltó, se nem kielégítő befejezése ennek a sorozatnak.

értékelés: 5/10

Zoo_Lee