Robert Rodriguez, a Planet Terror, a Sin City, a Desperado és az Alkonyattól pirkadatig című méltán népszerű mozik különös ízlésű (B-filmek iránt erőteljesen vonzódó) rendezője a már jól bejáratott testrablós sémát ezúttal fiatalos köntösbe, vagyis egy átlagosan unalmas középiskolába helyezi, és bár látszólag semmi újdonságot nem hordoz ez a tini-horror karakterekkel nyakon öntött alkotás, mégis egy baromi élvezhető másfél órát nyújt számunkra.

Filmünk a főbb szereplők bemutatásával kezdődik, úgymint a suli javíthatatlan lúzere (Casey), a sci-fi rajongó pszeudo-leszbikus (Stokley), az ügyeletes menő liba (Delilah), az eszével kitűnni vágyó élsportoló (Stan), a dílerkedős rosszfiú (Zeke), valamint egy akkor érkezett, már-már negédesnek tűnő, szőke naiva (Marybeth) – ahogy látjátok, sztereotípiákban nincs hiány.
Casey egy alkalommal különös dologra bukkan a focipályán, amiről még a biológiatanár sem tudja megmondani, mi az, csak hogy ez a fura organizmus vízzel érintkezve különös változásokon megy keresztül. Nagyjából ez idő tájt egy idős tanár néni fordul Stan-hez segítségért „mindenkit elkapnak” szavak kíséretében, nem sokkal később pedig egy instant kémkedés következtében Casey és Delilah megtalálják az említett öreg hölgy kiszáradt testét a tanári gardróbban, szóval gyanús esetekért nem kell a szomszédba menni.

Ezt követően főszereplőink rövid úton realizálják, hogy a diákok és tanárok is egyaránt furcsán, az átlagostól eltérően viselkednek, mintha nem önmaguk lennének, ráadásul „védőoltásokat” kezdenek beadni a diákoknak. Arról nem is beszélve, hogy olyan különös dolgokat kérnek órán tőlük az oktatók, hogy írják le az összes élő hozzátartozójuk nevét egy papírra stb. Egy alkalommal, mikor betámadja őket a biosztanár, tök véletlenül rájönnek, hogy Zeke narkóját nem igazán bírják ezek a különös lények, ergó rövid úton kikészülnek tőle. Elmennek tehát a sráchoz még több ilyen drogot készíteni – közben persze alaposan kielemzik a film elején talált lényt; megtudják többek között, hogy valójában gazdatesteket keresnek, de ami a legszebb az egészben, hogy egy királynő irányítja az egészet, viszont ha megölik őt, akkor az emberek visszaváltoznak régi önmagukká. Csakhogy ekkora már senki nem bízik senkiben, és így pedig elég nehéz csapatként együttműködni…

Robert Rodriguez erőteljesen hozott anyagból dolgozott: a szkript egyértelműen A Testrablók inváziójának tinisített változata, de azért John Carpenter munkásságát sem hagyták figyelmen kívül. Például, amikor Zeke laborjába tiszta paranoia hangulatban egymást tesztelik a drogokkal, hogy ki fertőzött, ki nem, vagy gondoljunk csak a tanárnő csápokon mászkáló, levágott fejére, mely momentum szintén csak ismerős lehet a Dologból.
A lények egyik testből a másikba való átjuttatása fülön vagy szájon át történik (de szerintem bármely testnyílás megfelelne), érzelmeket ugyanúgy nem mutatnak, viszont az éjszakai alvással való replikációs folyamatot itt egy az egyben kihagyták, és szinte azonnal az uralmuk alá kerül a test. Helyette a víz, mint éltető közeg jelenik meg, vagyis a rendkívül rapid fertőzés után sok folyadékot kell inniuk a túléléshez, ami szerintem klassz ötlet. További eltérés, hogy itt egy ún. királynő irányítja az egész inváziós projektet, őt csak a film legvégén lehet látni, és akkor is egy szürreális kinéző, csápos Men In Black-szerű szörnyre tessék gondolni. Nekem mondjuk bejött; és igazából a látvány terén nincs okunk semmi panaszra, elég korrekt jelenetek készültek.

Ezenkívül, easter eggként szolgálhat, hogy belecsempésztek egy csomó sci-fi műfajjal kapcsolatos utalást: Stokley például Robert A. Heinlein regényt olvas (Élősdiek), majd később megemlíti Jack Finney Testrablók invázióját és a hüvelyembereket, valamint a Casey-vel való beszélgetés során felvetődik az X-akták (és megannyi fantasztikus sci-fi) ötletének valóságalapja, vagyis „mi van akkor, ha maguk az alkotók is idegenek, és az a feladatuk, hogy felkészítsenek minket egy esetleges invázióra” – kicsit sem paranoiás gondolat, mi!?
Őrületes színészi kvalitásairól nem kell beszélnünk, fiataljaink nagyjából egydimenziós önmagukat hozzák, semmi extrát, bár mellékszereplőként olyan színészeket találunk elrejtve, mint Salma Hayek, Robert Patrick vagy Famke Janssen, amit én szintén egy korrekt húzásnak vélek. Egy szó, mint száz: tini-horrorokra jellemző vonásai miatt nem kell kapásból leírni, hiszen ezeken túllépve egy meglehetősen szórakoztató, mondhatni már-már igényes alkotás kerekedett, és már csak a hangulata miatt érdemes megtekintetni!

Értékelés: 9/10 (nyilván elfogultságom okán, mivel ez az egyik kedvenc filmem)

eyescream