A távoli világűrből érkező testrabló idegenek harmadik feldolgozásához érkeztünk, amelyben a legjelentősebb változás abból a tényből fakad, hogy az egész cselekményt egy militáns környezetbe helyezik, tehát már semmi köze sincs az eredetileg kisvárosban zajló paranoiához. Sajnos szereplőink nem állnak a helyzet magaslatán, sőt a Cannes-ban bemutatott filmet kritikusok hada az első két változat lélektelen replikájának titulálta, én mégis amondó vagyok, hogy Abel Ferrara (The Driller Killer, Mulberry Street) filmjét egyszer nyugodtan meg lehet nézni.

Ezúttal nem Santa Mira vagy San Fransisco a helyszín, hanem egy katonai bázis. A Malone család ide igyekszik, ugyanis a környezetvédelmi kutató apukát ide hívták. Velük tart Marti, az első házasságából született tinédzser lánya, második felesége, Carol, valamint a kis Andy. Ahogy közelednek a bázishoz, egy tanyasi benzinkútnál egy nem túl barátságos afro-amerikai arc máris figyelmezteti a lányt, hogy óvakodjon Tőlük, mert mindenhol ott vannak – persze, senki nem hisz neki.

Megérkezésük után Marti nem sokkal megismerkedik Jenn-nel, a főparancsnok elég laza lányával, valamint az oviból elszökött Andy-t hazahozó sráccal, bizonyos Timmel, aki nem mellesleg pilótaként dolgozik. Nyilván előre borítékolható, hogy Marti és Tim rövid idő alatt összemelegedik. Eközben apuka mohón kutatgat, és észre sem veszi, hogy neje bizony jócskán megváltozott, pedig fia még látta is, ahogy az eredeti Carol gumibabaként összement, és meghalt, és egy rá mindenben hasonlító klón lépett ki tök pucéran a gardróbból. Ez a Carol-duplikátum aztán megpróbálja mostohalányát és a férjét is átváltoztatni: földönkívüli eredetű gubókat rejt el a lakásban, amikből kis csápok jönnek ki, és leszívják azok életerejét. Szerencsére még időben kapcsolnak, így ki tudnak menekülni a lakásból, de szomorúan kell konstatálniuk, hogy szinte már az egész bázist az idegen létforma tartja hatalmában. Apuka közben elmegy segítségért, de vissza már csak a másolata jön, így nélküle kell tovább boldogulniuk. Marti és Andy fogságba kerül, szerencsére a bátor Tim rezzenéstelen arccal siet a segítségükre egy helikopterrel, azonban történetünknek ezzel még ugye koránt sincs vége…

Az 1992-es Tom Savini-féle Az élőhalottak éjszakája mellett ez volt gyerekkorom másik meghatározó horrorfilmje; megnézését követően annyira paráztam, hogy hetekig nem tudtam normálisan aludni, hátha értem is eljönnek Ők. Most, vagy tizenöt évvel később újranézve nyilván már nem tűnik annyira félelmetesnek, sőt, az előző változatokhoz képest is mintha egy kisebb visszaesés tapasztalható benne. Maga a sztori alig-alig változott, éppen csak a környezettel, vagyis egyfajta háborús metaforával próbáltak meg néminemű mondanivalót belecsempészni, több-kevesebb sikerrel. Szereplőinktől nem estem hasra, lehettek volna jobbak, de a csápok által leszívott, gumibabaként leeresztő testeket sem sokat mutatják, kvázi a két lényeges faktor is hibát szenved. Ezen hátrányok ellenére mégiscsak ajánlani tudom ezt a filmet mindenkinek, aki csak egy kicsit is szereti az inváziós témát, viszont kizárólag felirattal, mert a magyar szinkron elég béna lett. A kissrác hangja például egyenesen irritáló, fújj!

Értékelés: 7/10

eyescream