Gyakran gondolkodtam már azon, érdemes-e egyáltalán foglalkozni az Asylum filmekkel, a viszonylag szórakoztató óriásszörnyes alkotásokat leszámítva. A recept mindig ugyanaz: kijön egy sikerfilm, a kis low-budget trashgyár pedig pár héttel a premier előtt elkészíti a DVD-re szánt, olcsó, lebutított, filmkedvelők számára agyráknál is halálosabb verziót. Az Amityville Haunting csak azért kivétel ez alól, mert tudomásom szerint itt nem volt premier előtt álló megafilm, amit címben és cselekményben utánozni próbáltak, egyszerűen meg akarták lovagolni az áldokumentarista filmek sikerhullámát, a 2005 óta feledésbe merült Amityville széria segítségével. A minőség viszont, bár nem hiszem, hogy ez bárkit meglepne, változatlan maradt.

Az Ocean Avenue 112-be hosszú évek után ismét egy család költözik be. A tizenéves fiú, Tyler, nem sokkal a költözés előtt kap egy kamerát, így MINDENT megpróbál felvenni, ami csak történik, igazi jó horrorfilm szereplőhöz méltóan. Főleg azok után, hogy megtudja, a ház, ahová beköltöztek, nem más, mint a legendás kísértetház, ahol Ronald DeFeo Jr. a hetvenes években lemészárolta a saját családját, és ahonnan egy évvel később Lutzék mindent hátrahagyva elmenekültek. Természetesen Tylert mindenki idegesítőnek találja (mert az is!) folyamatos dokumentarista ambícióival, ő viszont rendíthetetlenül filmre vesz mindent, a családi veszekedésektől kezdve a legapróbb részletekig, miközben Ed Wood filmeket meghazudtoló módon narrálja is az eseményeket. A kamerájával hamarosan borzalmas eseményeknek lesz szemtanúja, nyilvánvaló, hogy valamilyen sötét erő lakik az épületben, a felvételeken néha homályos alakok bukkannak fel, megmagyarázhatatlan balesetek történnek a ház körül, a húga szert tesz egy láthatatlan barátra, ráadásul hős filmesünk megtalálja egy csapat fiatal kameráját is, akik egy évvel korábban betörtek a házba némi zártkörű ivás-dugás kedvéért, igen halálos kimenetellel. A szülei egy darabig nem hisznek neki, de később, amikor a jelenségek folytatódnak, és már semmilyen logikus magyarázat nem marad, az apa biztonsági kamerákkal szerelteti tele a lakást.

Az események pedig ettől kezdve menet- és klisészerűen mennek tovább, de a néző örül, ha eddig a pontig eljutott, és a szadista szörnyeteg, aki a filmmel kínozta, itt megállítja a lejátszót. A Paranormal Activity széria mellett ugyanis az Amityville Haunting talán az egyik legjobb, sőt, még a Paranormalnál is jobb példa arra, hogy pusztán az alacsony költségvetéssel, epilepsziás kamerarángással, és “igaz történet alapján” szöveggel sem lehet csak úgy eladni egy gyenge, értelmetlen és túlerőltetett filmet. A történet klisés, ezt aláírom, emellett az ijesztések is meglehetősen szánalmasak, a készítők kreativitása nem lép tovább a “kamerán látszik egy olyan ember odaphotoshoppolt képe is, aki nem volt ott” és az “ahogy a kamera megfordul, vagy csak veszi az eseményeket, történik valami borzalmas” alaphelyzeteken. Ezek már csak azért sem ijesztőek, mert egyrészt az operatőri munka borzalmas, a Paranormal szériában legalább, ha az egyik szereplő vette a jeleneteket, az valamennyire értett is a kamerázáshoz, itt viszont az összes szabadkamerás jelenetet ez a tizenéves, tenyérbe mászó kölyök veszi, zéró hozzáértéssel, úgy, hogy néha a szereplők fele nem látszódik, vagy csak épp a lehető legelőnytelenebb szögből veszi az eseményeket. Másrészt, Asylum-filmekhez méltóan minden színész szánalmasan túljátssza a szerepét, de már a karakterek is alapból olyan rosszul vannak megírva, hogy az első perctől azért drukkolunk nekik, haljanak meg minél korábban és minél borzasztóbb módon. Tyler nővére például a halálra rémült családjának nem hajlandó elárulni, hogy az ajtót esténként nem mindig kísértetek, hanem a pasija nyitogatja, egészen addig, amíg az apja véletlenül majdnem megöli a srácot. Az apa pedig gyönyörű átalakuláson megy át, igazi szemétláda szülőből, aki mindent a gyerekeire próbál fogni, átmegy paranoid háborús veteránba, akinek egyetlen mondatához képest Sylvester Stallone szövegei az első Rambóból békés esti mesék. Ráadásul nem csak a családtagokat, hanem magát a szellemet is sikerült eltolniuk a készítőknek, a néha felbukkanó, véres alak ugyanis úgy van listázva, mint Ronald DeFeo Jr szelleme. Azé a Ronald DeFeo Jr.-é, aki maga is arról vallott, hogy démonok szállták meg, és aki, amennyire tudom, a mai napig életfogytiglani börtönbüntetését tölti a filmeket inspiráló eredeti gyilkosságokért.  Ez a rengeteg hiba pedig az első perctől kezdve összeáll, és olyan nézhetetlen, idegölő, unalmas filmet állítanak össze, amit az átlagember képtelen végignézni. Az egyetlen indok, amiért mégis tudom ajánlani érdeklődőknek, hogy egyértelműen bizonyítja, milyen mélységekig képes süllyedni a túlságosan is felkapott kézi kamerás filmek műfaja. Sajnos a hatása nem volt elég egyértelmű, tudomásom szerint egy év múlva jön a tizenkettedik Amityville adaptáció, ami ismét kézi kamerás film lesz, de addig is vigadjunk, a gonosz boszorka halott. Amityville: tizenegy film, ebből jó, ha négy nézhető – egy élmény volt, amit nem hiszem, hogy én vagy bárki más meg fog ismételni a jövőben.

értékelés: 1/10

Zoo_Lee