A kisebb költségvetésű filmek között is előfordul időnként egy-egy biohorror, ami még mindig közkedvelt téma a riogatni vágyók között. Ezúttal Todd E. Freeman és csapata igyekezett bemutatni mindazt a szörnyűséget, ami egy látszólag nagyon egyszerű alaphelyzetből indul ki: vannak gyógyíthatatlannak tűnő betegségek és vannak, akik bármit megtennének, hogy kigyógyuljanak belőle.

Pont ezt a kilátástalanságot használja fel egy őrült orvos a kísérleteihez, amikor is egy kezdeti stádiumban levő csodaszert ajánl a főhősnek, cserébe azért, hogy ő is a megfigyelések alanya legyen. Kisvártatva egy izolált telepen találja magát a néző, illetve megismerkedhetünk azokkal a szereplőkkel, akik hasonló cipőben járnak. A kezdeti hitegetés után azonban lassacskán előjönnek a turpisságok, azok az elsőre ártatlannak tűnő dolgok, hogy vajon miért kell többször is valakinek kés alá feküdnie, illetve hogy miért vannak páran elzárva a többségtől. A film ebben egyébként nagyon jó, ugyanis a karakterekkel külön-külön foglalkozik és szinte mindenkinek bemutatja a motivációit, a kilátástalanságukat, a lelki gyötrelmeiket. A párbeszédek is teljesen élethűek, látszik a törődés, hogy valamiféle fejlődésen vigyék keresztül a tagokat, kerül, amibe kerül. Amikor pedig a kísérlet részeképp az egyébként brutális gyilkosságokkal bezárt egyéneket is ráengedik a társaságra, akkor kezdődik az igazán nagy móka.

Vagyis kezdődne, mert talán itt egy kicsit leereszt a szelep. Lehet, hogy pusztán a készítők bizonytalansága vagy a kevés pénz folytán, de néhol sajnos leül a film, pont akkor, amikor a legjobb effektekkel dolgoznak, illetve amikor végre kiderülnek a kellemetlen részletek arról, hogy mit is kell az emberekbe rakni ahhoz, hogy a betegséget “kivegyék” belőlük.

Kellően nyomasztó alkotás, a speciális effektek meglepően jól muzsikálnak és a zene is gondosan válogatott. Végre nem kellett túlzottan tartanom attól, hogy rángatni fogják a kamerát, a vágásokkal viszont voltak bajaim, mert egész egyszerűen túl sokszor mutatják az összes szereplő arcát egyazon történésre reagálván, de ez felesleges. Elnyújtja az egész eseményt és inkább a suspense csökkenésével jár. Természetesen ezek nem akkora hibák, amikkel ne lehetne megbirkózni, de sajnálatos, mert egyébiránt lekötött és mindvégig azon a hatékony sávon mozgott, ahol a vér és a dráma jól építkezik egymásra. Bőven nézhetős kategória, néhány undorító szörnnyel és egy adag lelkizéssel.

Értékelés: 7/10

Plendil