Igaz, hogy kissé sokáig vártam az Amityville remake megnézésével és a cikk megírásával, de mentségemre szóljon, Hollywood ugyanezen az állásponton volt a sorozattal kapcsolatban. A Dollhouse után, ami szinte beleerőszakolta az Ocean Avenue 112-t a meglehetősen középkategóriás történetbe, majdnem egy évtized telt el, mire valaki ismét úgy érezte, érdemes foglalkozni az Amityville Horrorral, és újra feldolgozta az eredeti, 70-es években készült részt.

Az alaphelyzet tehát ismét az állítólag valós történeten alapuló kísértetházas sztori, amit az eredeti filmben és a könyvben is megismertünk: a Lutz család új életet szeretne kezdeni, ezért megveszik az áron alul vesztegetett Ocean Avenue 412 szám alatt (igen, megváltozott a házszám, nem, fogalmam sincs, mi az oka) álló hatalmas házat, aminek egyetlen hibája, hogy egy évvel korábban brutális mészárszék színhelye volt. A baljós ómenekre rá sem hederítenek, beköltöznek, a boldogságuk azonban szép lassan napról-napra rémálommá válik. A házban sötét erők munkálkodnak, amelyek a legkülönbözőbb módokon próbálják becserkészni az erre fogékony családtagokat: a kislány, Chelsea, a DeFeo család halott kislányának szellemével kezd barátkozni, a családapa, George, pedig hihetetlenül ingerlékennyé válik, és akaratlanul is másolni kezdi a gyilkos, Ronald DeFeo Jr. szokásait. A ház pedig lassan a paranormális jelenségek Mekkájává válik – a gyerekek valamilyen oknál fogva a hasukon alszanak minden este, mint a meggyilkolt DeFeo lurkók, a bébiszittert a rémülettől félőrülten viszik el néhány ott töltött óra után, a nyílászárók külön életet élnek, a később ördögűzésre hívott pap pedig kis híján az életével fizet a szándékaiért. Végül az anya, Kathy, nyomozni kezd új otthonuk után, viszont amire ráakad, az a legrosszabb félelmeit váltja valóra, és azt is kétessé teszi, megmenekülhetnek-e egyáltalán a természetfeletti gonosztól, amelynek felkeltették az érdeklődését.

Tekintve, hogy az eredeti széria milyen csúfos véget ért, hazudnék, ha azt mondanám, sokat vártam az új Amityville-től. De szerencsére hellyel-közzel kellemes meglepetés ért, ami nem csak a remekül eltalált atmoszférának köszönhető, hanem a színészeknek is. Kettőt szeretnék kiemelni közülük, az egyik Chloë Grace Moretz, aki Chelseat alakítja, és bár az egyik legelső filmje volt, van néhány elismerésre méltó jelenete. A másik a családapát játszó Ryan Reynolds, akinek az alakításait lehet szeretni, lehet gyűlölni, de szerintem itt még az eredeti filmben szereplő James Brolinnál is jobban eltalálta a figurát. A jellemváltozása, ahogy a házban rejtőző sötét erők lassan az irányításuk alá vonják, a családja pedig elhidegül tőle, sokkal érthetőbb, követhetőbb (az utolsó tíz percet leszámítva talán), és összességében egy jóval őrültebb, ijesztőbb figurává alakul. De, sajnos ott van az imént említett utolsó tíz perc, amihez a film talán legnagyobb problémája kapcsolódik: mindent megmutat. Ami az eredeti Amityville Horrorban nagyon tetszett, hogy sosem láttunk mindent, amit a szereplők megtapasztaltak, nem betűztek mindent az arcunkba a készítők, így ez egy kis extra hátborzongató érzést adott a film amúgy is épp elég idegborzoló hangulatához. De itt pont az ellenkezőjét kapjuk, mindent látunk, mindent megmagyaráznak nekünk, azt is, amit nagyon nem kellene, és többek között ezzel rontottak el a készítők nem egy potenciális frászkarikás jelenetet, Reynolds átalakulásának utolsó motívumát, és az egész kísértetkislányos szálat (ami amúgy zseniális lett volna, ha nem szerepel szegényke tízpercenként). Ráadásul maga a történet bizonyos pontokon elég messzire távolodik az alapjául szolgáló könyvtől is, ami rendes esetben nem probléma, de ennél a történetnél szerintem a könyv is épp eltalálta, hol a határ a hátborzongató, az ijesztő, és a hatásvadász túlzás között, míg a filmnek ez néha nagyon nem sikerül. Egy kezdő, vagy alacsonyabb ingerküszöbű horrorosnak lehet, hogy tetszeni fog az új Amityville Horror, vannak jó pillanatai, pozitívumai, de sajnos a modern közönség számára átfordítás közben egyszerűen túl sokat veszített az eredeti erejéből a koncepció.

értékelés: 7/10

Zoo_Lee