Az év első bemutatója tőlem, mely tényleg egy jelenleg frissnek mondható filmről készül és amelynek az előzetese már hónapok óta csigázta az érdeklődőket. A földalatti jelenetsorok, a fura színek és az a valami, ami a katonákra vár, mind mind remekül volt tálalva. No és persze a tény, hogy ausztrál területről került ki egy újabb rettegést nyújtó alkotás, egyből a pozitív oldalra billentette a mérleg nyelvét. Úgy éreztem, azonnal rá kell harapnom.

Sajnos kissé beletört a fogam. Az események egy földalatti kísérleti telephelyen, nagyon szűk folyosókon játszódik, ahol a kezdeti képsorok alapján is kiviláglik, hogy a bennfentesek elképesztő módon elszúrták az irányítást és természetesen a hadsereg egy különlegesen képzett alakulatát kell, hogy bevessék. Az Echo csapatok szétszélednek és mindenre lőnek, ami mozog. Az ártatlan bentiek sokszor azt sem sejtik, honnan jönnek a lövések. A szinte egyetlen túlélő egy nő, akire a rátalálástól fogva úgy vigyáznak a parancsnok kérésére, mint a hímes tojásra, ugyanis azt állítja, hogy az egykoron eltűnt felesége az. Számos esetben emlékképek cikáznak előttünk, amire a film végén lesz szükség igazán, de azért nem kell megoldhatatlan rejtvényre gondolni. A kezdeti nagy roham után a múvi közepe erősen leül és ekkor többnyire párbeszédes formában sajátíthatjuk el a háttérinformációkat. Útközben egyre több civillel és tudóssal találkoznak és kibontakozik a kép, mely szerint emberkísérleteket folytattak. Többet nem szeretnék elárulni, legyen ez egy kis meglepetés a végére, amikor a minimális életben maradók száma miatt ismételten felpörögnek az események, hogy aztán szembesülhessünk azzal, amit egyébként már korábban is sejteni lehet.

Nem csupán a film megértésre célzom ezzel, hanem arra, hogy igencsak üres ez az alkotás. Az effektekre például egy szem panasz sem lehet, de hogyan is lenne, amikor Justin Dix rendező korábban egy halom megaprodukcióban ügyelt a vizuális kinézetre. A rendezés és a make-up szakma azonban nem ugyanaz. S bár első egész estés filmje a cikkem alanya, mégis, olyan alapvető hiányai vannak, amik felett nehezen lehet elmenni szó nélkül. A párbeszédek általában egysíkúak és a színészek jó része sem áll a helyzet magaslatán. Mondhatom ezt a vágószoba munkásaira is, hiszen helyenként bomladozik a film szövete, megakasztja a nézőt az értelmetlen szünetelés. A zenék és hangok terén szerencsére nem küzd lemaradással és az operatőrnek is jár a dicséret, hiszen látszik, hogy tanulmányozták előre a régebbi hasonszőrű filmeket és sikerült megtalálni a megfelelő beállításokat. Ami talán még szintén nehezen emészthető volt, az a túl sok világosság. Egyszerűen nem értem, miért volt szükség például plusz lámpákra, amikor az alagutakban is néhol több fény volt, mint bármelyik régi koleszban.

Nem lett maradandó élmény, pedig az alaptörténet megérdemelne egy remek újkori megvalósítást, hiszen a modern világban a fegyverkezés lassan túlmutat a puskákon és rakétákon.

Értékelés: 5/10

Plendil