A hetvenes években még mindig a hidegháború árnyékában éltek az amerikaiak, így cseppet sem meglepő, hogy ezt a témát számtalan film és sorozat dolgozta fel és azóta is fontos kiindulópont lehet egy-egy alkotásnál. Jack Smight rendező sem gondolkodott másképp, rászabadította a szabadság földjére a kínok kínját, azaz a nukleáris katasztrófát, amit a nemzetek közti feszültségek miatt kellett elszenvedniük és természetesen csak kevesen élhették túl.

Egy katonai rakétabázison teljesít szolgálatot két tiszt, Tanner és Denton, amikor kiderül, hogy ellenséges töltetek tartanak az Egyesült Államok felé. A megtorló hadművelet sikertelen, a legtöbb amerikai nagyvárost elérik a bombák. Két évvel később a támadások hatására kibillen a Föld tengelye és ezért nem elég, hogy az erősen sugárzó területek között szinte alig lehet átjutni, a légkör és az egész környezet megváltozik. Ezt remekül mutatja be a film, vizuálisan kreatív, színes fénycsóvák és fura szerzetek repkednek a levegőben. Ugyan a bázis nagyjából épségben megmarad, de az egyik idétlen katona álmában a cigarettájával felgyújtja az egyik playboy magazint és ezzel együtt berobbantja az alagsort. Mindössze négyen élik túl a katasztrófát és szinte a semmiből előrántanak két nagyon pofás futurisztikus járművet. a 12 kerekű felfegyverzett monstrumokkal indulnak neki a halál sikátorának, ami azt az utat jelenti, ahol a legkisebb a sugárzás. Persze ez az út is nagyon veszélyes, rögtön az első útjukba akadó tornádónál sikerül lestrapálni az egyik gépet és immár csak hárman araszolnak tovább. A későbbiekben mutáns csótányok és agresszív fertőzött helyiek is útjukat állják, de mindig siker feltölteni a gépet, hol egy nőre akadnak, miközben a poros Las Vegas-i kaszinóban akcióznak, hol egy viskóban találnak rá egy kisfiúra. A végső nagy megmérettetés után sikerül kicsit megnyugodniuk, mert újra fogják azt a New York melletti rádióadást, ami miatt nekiindultak a kalandos útnak.

Számomra érdekes kettősség lakozott ebben a filmben, ugyanis voltak benne ötletes és nagyon jópofa dolgok, de valahogy a jelenetek egy részében küszködtem valamiféle hiányérzettel. Míg például az első fele igen lassan indul be és szakítanak az alkotók időt arra, hogy picit jobban bemutassák a szereplőket, az idő előrehaladtával szinte csak az akciók lesznek fontosak és nem töltik ki a mozgalmas percek közti időszakokat. A speciális effektek egy jó része ugyan elavultnak számíthat és néhol erősen érződik, hogy rávetítették például a nagy mutáns skorpiókat a homokra, addig az égbolt kivitelezése, vagy a csótányok rohama nagyon alapos és igényes megoldásokkal tűzdelt. Szintén pozitívum a járművek kinézete, ami dacol a valósággal és mindenféle fizikai hatásoknak ellentmond, elég hiteltelen, hogy hatvan rakéta miatt változik meg a forgástengely dőlésszöge. A színészek közt pedig szintén találunk jó alakításokat, de a főbb szereplők közt is igencsak megoszlik ez, hiába látni a képernyőn A-kategóriás tagokat.

Véleményem szerint azért nézhető darab, de nem feltétlenül ajánlom bárkinek, kivéve a zenéket, ugyanis Jerry Goldsmith anyaga nagyot lendít az összképen.

Értékelés: 5/10

Plendil