Xavier Gens munkásságára már eddig is rengeteg pozitív jelzőt lehetett találni, ugyanis a francia íz, az európai látásmód megtalálja a nézőit, ráadásul láttak benne potenciált a korábbi alkotásai (főként a Frontiers című ténykedése láttán) után, így most az is kiderülhet, hogy a feszültség mennyire erőssége egy, inkább a vérbő filmek terén jeleskedő rendezőnek és hogyan képes meglebegtetni az apokalipszis szelét.

A történet nem habozik, rögtön a semmiből előtűnő nukleáris töltetek árasztják el a képernyőt és míg a legtöbb katasztrófafilmnél a globális pusztításon van a hangsúly, jelen esetben egy épület lakosainak életét követi nyomon. Nincs túl sok idejük, így az alagsorban élő idősödő fickó furcsa, bunker-szerű építményébe menekülnek. A tapasztalt róka (Michael Biehn) kissé erőszakosan próbálja szabályozni túlélésük időszakát, amit a csoport tagjai közül többen is zokon vesznek. Itt említeném meg, hogy bizony abban is különbözik a legtöbb világvége filmtől ez az alkotás, hogy jelen esetben a szereplők többségének előre kikristályosodott személyisége van, amely nem hagyja, hogy egy csapatként dolgozzanak össze, szinte minden szereplő erődemonstrációt akar tartani. A helyzeten az sem segít, hogy rövidesen megjelennek vegyvédelmi ruhás alakok és szinte mindenkibe szeretnék beleereszteni egy sorozat lövedéket, kivéve a kislányt, akit magukkal hurcolnak. dacolva az ellenséggel, a csapat is megpróbál kitörni, de ez szinte lehetetlen feladat. Az egyetlen mentsvára a nagyon egoista tagoknak, hogy kisajátíthassák a kis közösség feletti hatalmat. Így, az öreg félresöprése után megkezdődik a film legmegrázóbb része, az erkölcsi züllés. Két agresszív srác ugyanis terrorizálni kezdi a többieket, majd egyfajta szexuális dominanciát próbálnak kialakítani. Egészen addig, amíg a háttérben sokáig tébláboló Eva talpra nem áll és nagy nehézségek árán, de szembeszáll a kilátástalansággal.

Bár az első, szűkszavú kataklizmában minden benne volt, kicsit kevésnek éreztem, de a filmben lejátszódó folyamatok mindenért kárpótoltak. Nagyon harsány dolgokkal ugyan nem találkozni egyszer sem, az alapvető borzongás, az emberi gyarlóság kiemelése határozott és remek üzenete a néző felé. Ez a sötét jövőkép nem nélkülözte a remek vágásokat és az operatőri munka is megállja a helyét. Számomra mindig is fontos volt a zene, a hanghatások, amik itt szintén jól működnek, szinte kiszélesítik a teret. Az alakításokkal pedig végképp meg voltam elégedve, Milo Ventimiglia és Biehn remek ütközőpontok a film más-más szegmenseiben, a többiek pedig jól hozzák a kötelezőt.

Régóta érett egy igen szomorú, ám erőteljes film, ami felfedi önnön valónkat egy olyan helyzetben, amikor a jelenlegi regulák mit sem érnek. Nem csak egyszeri megtekintésre ajánlott.

Értékelés: 8/10

Plendil