Mindig jó érzés az indie filmek közt csemegézni, mert olyan eldugott kincsekre lehet akadni, amik nincsenek agyonreklámozva, mégis értéket fedezhet fel benne a néző. Vannak azok a grindhouse filmek, amik megpróbálják utánozni azt, amit 2007-ben Tarantino és Robert Rodriguez véghez vitt. Aztán vannak azok, akik csak a stílus alapjegyeiből próbálnak kiindulni. talán mondanom sem kell, hogy általában fenékre huppanás a vége, mert nagyon nehéz hasonlót és mégis eredetit összehozni. Szerencsére jelen alanyom azok közé tartozik, amelyik nem akart teljesen másolni, mégis sikerült valamiféle konzisztenciát fenntartania a film egészét tekintve.

A film visszaemlékezéssel kezdődik, amely választ ad arra, miért félszemű Jack, a főhős. A háborúktól megcsömörlött volt katona most ott segít, ahol csak tud. Az élet a sivatagos Amerikában igencsak gyérré kezd válni, alig van víz, a velejéig romlott Buzz pedig hatalomra tör. Kézben tartja a rendőrséget és mindenre elszánt belterjes bandája csak a parancsaira vár. Amikor a magára hagyott Ella vízvezetékszerelőt keres, Jack kerül képbe. Főhősünknek van egy hibbant nerd haverja, aki őshonos indiánnak képzeli magát és akinek a kezében a legkisebb tárgy is halálos fegyverré válik. A sztori rendesen bonyolódni kezd, amikor kiderül, hogy a fickó, aki sokkal tartozik Buzznak és aki megpróbált hülyét csinálni Jackből nem más, mint Ella férje és a gyermekük apja. Miután a seriff csúnya véget ér és nem sikerül kifizetni az összes adósságot, közbelép Mo, a vékony ál-indián haver és “véletlenül” felgyújtják a gengszterek főhadiszállássát. Ezért azok bosszúhadjáratot indítanak, amit megfűszereznek egy kis emberhússal.

A történet nem annyira összetett, de nem is ezen van a legnagyobb hangsúly, hanem a karaktereken és a rendkívül jópofa párbeszédeken. Látszik, hogy tanultak a régiektől és a filmben benne vannak azok az apró, de hatásos non-verbális jelek, amikre lehet emlékezni hosszú idő távlatából is. Az akciójelenetek mókásra sikeredtek, s bár vannak néhol megrázó események, mint amikor egy ropogós hullából elkezdenek falatozni, ezeket is igyekeztek úgy megoldani, hogy ne ülje meg a mélyen tisztelt publikum gyomrát.

Nincsen epikus jó hasonlóan epikus gonosz nélkül. Nos, Jeremiah Birkett  remekül hozza a mindenre elszánt, de vicces bűnözőt, amolyan mini fekete Jokerként száguld végig a képernyőn. Egyik legnagyobb jelenete, amikor a társadalmi rendszer bukásáról szónokol, majd gyorsan arra buzdít mindenkit, hódoljon be neki. A színészek mellett a képi világ is meggyőző, bár itt azért érezhető, hogy véges pénzmennyiségből kellett gazdálkodniuk. A zenék szintén jól passzolnak a westernes hangulathoz, s ha nem lennének lyukak a forgatókönyvben, akkor egy modern klasszikussal állhatnánk szemben. Így marad az értékes jelző, és ajánlható bárkinek, aki a grindhouse stílust és a hülye poénokat kedveli.

Értékelés: 6/10

Plendil