Három évet kellett rá várnom, hogy az első hírektől fogva sikerüljön elkapnom ezt a bestiát. A stáblistához érve pedig azt kell mondjam, abszolút megérte a várakozás, ugyanis az utóbbi évek egyik legszórakoztatóbb marhaságát sikerült összeraknia az egyszemélyes hadseregnek, vagyis Jeff Leroy kapitánynak, aki egy személyben írta és rendezte a filmet. De ne rohanjunk ennyire a kilencven perc végére, hiszen még sok érdekesség vár addig az érdeklődőkre..

Történetünk kezdetén megismerünk egy X nevezetű bolygót, ami csak úgy bepofátlankodott a naprendszerünkbe és minden átmenet nélkül egy nem állami kézben lévő űrhajós társaság alkalmazottai máris igyekeznek felgöngyölíteni, mi is folyik a felszínén. Ezt azonban rosszul teszik, mert jönnek a rágcsálók, vagyis a nagyon gonosz mutáns óriás patkányok, amik ki tudja miért, de léteznek oxigén nélkül is. Az egyedüli túlélő egy nő, akinek a félbevágott megapatkányból kiáramló 1:1 méretű emlősök okoznak galibát: gyakorlatilag a nőben a kijáratot használják bejáratnak, ezáltal pedig szép lassan beleeszik magukat a belekbe és az agyába. Az aggályoskodó barátja miatt meghiúsul az űrhajó szétlövése, majd a film többi része azzal telik el, hogyan meneküljön el a félig megrágott asszony és hogyan sikerülhet a hősszerelmesnek rászabadítani Los Angelesre a poklot. Igen, nagyjából ennyi a sztori, de a képi megvalósítás…

…áztámindenit! Ezt nevezem én a B-filmek titkos fegyverének. Történt ugyanis, hogy jámbor rendezőnk valószínűleg annyi pénzből forgatta le, amennyi éppen két zsebébe belefért, mégsem mondhatnám, hogy gagyi vacak a kinézete. Aki szereti a bábokat, az idétlenül összevágott jelenteket, az összemontírozott elemeket, a stop-motiont, az jó helyen jár, hiszen gyakorlatilag a CGI a film összességének csupán 10%-ára korlátozódik, ami nagy szó manapság. Egyszerűen elképesztő, hogy ebben az évezredben még veszik a fáradságot makettvárost építeni, régi G.I. Joe játékokból és kikukázott alapanyagokból űrhajót, tankokat, puskákat összehozni. Minden világítós színű, a jó érdekében cselekvő Dr Steele fémes kezei például úgy csillognak, hogy annyira rajta volt a szemem, mint bazári majom az ékszeren. Hiába látunk át sokszor a megvalósításon, egyszerűen kellemes a szemnek és szerintem nem csak a magam nevében beszélek, ha ez a nyolcvanas évek legszebb pillanatait idézi fel a lelki szemek előtt.

Az operatőri munka is nagyon működik, szépen fényképezett film, még a színészek többségét is tűrhetőnek tartom. Sajnos a forgatókönyv azért tartogat hullámvölgyeket, például a halálosan unalmas beszélgetésekből gyakran semmi újdonság nem derül ki, igen repetitívnek tartom, azonban a tökig nyomott akciók, a néhol megmosolyogtató jelenetek (minden földi járműnek egy járókeret a kormánya?!) ezt mind ellensúlyozzák. Annyira remek kombinációja a harsány szörnyes sci-fiknek és sokadrangú inváziós horroroknak, hogy ezt egyszerűen nem szabad kihagyni.

Értékelés: 9/10

Plendil