A Ringu második része egész tűrhető film lett, fényévekkel túlszárnyalta a borzasztó Rasent, és bár az eredeti színvonalát nem érte el, még mindig a kisebbik rossznak, és az ideális folytatásnak tartottam. Viszont, amire úgy véltem, végképp nincs szüksége ennek a történetnek, az egy előzmény volt, a harmadik (és egyben hála az égnek utolsó) folytatás pedig pont ezt valósította meg, és főszereplőt gyártott az előző részek főgonoszából, Sadakoból.

A történet a hetvenes években játszódik, évekkel azután, hogy Sadako az édesanyját védve véletlenül megölt egy vádaskodó riportert az ESP-kísérlet során. Azóta nevelőapjával többször költöztek, jelenleg pedig, 19 évesen, egy tokiói színjátszó csoportban próbál meg boldogulni. A színjátszás remek hatással van rá, bár időnként még mindig rémálmok kísértik, és nehezére esik erejét is kordában tartania, de reménykedik abban, hogy boldog lehet, főleg, miután románc alakul ki közte, és a színház hangtechnikusa között. A békéje azonban nem tart sokáig, a következő színdarab (a francia „Szemek arc nélkül” című klasszikus horror átdolgozása) főszereplőnője ugyanis váratlanul meghal egy próba során, a szerepet helyette Sadako kapja meg, a társulat többi tagja pedig, akik addig sem néztek rá jó szemmel, rettegni és gyűlölni kezdik őt. Eközben egy újabb veszély is feltűnik a színen, ugyanis az évekkel korábban meghalt riporter felesége több év kutatás után végre megtalálja a lányt, és úgy érzi, elérkezett számára a bosszú órája, amikor Sadako végre keservesen megfizethet azért, amit az életével tett. Azonban fogalmuk sincs, milyen erőkkel játszadoznak – Sadako telepatikus képességei révén ugyanis a haragja, az erőszakos érzései egy külön lénnyé változtak, aki titokban mindenhová követi és védelmezni próbálja félénk, gyenge „testvérét”. Csak néhányan ismerik fel, milyen következményekkel járhat az, amire a lány ellenlábasai készülnek, de mire közbelépnek, már késő – Sadako sötét énje átveszi felette az irányítást, és bosszút áll mindenkin, aki valaha ártott neki.

Az előzményt azért tartottam hülyeségnek, mert a filmet nyilvánvalóan azoknak készítették, akik ismerték az előző két filmet, nekik viszont semmiféle újdonságot nem tartogatott – tudjuk, hogy Sadako végül a kútba kerül, tudjuk, hogy meghal, és azt is, hogy a haragjából született szörnyű lény még évtizedekkel később is terrorizálni fogja az őt elfogadni nem képes embereket. Ráadásul, még ha lett is volna potenciál az ötletben, én azt abban láttam volna, hogy egy külső személy, mondjuk a riporternő kevésbé szemétláda változatának szemein át ismerkedhettünk volna meg Sadako múltjával, rengeteg bizarr, paráztató jelenet kíséretében. De nem, a készítők még ezzel sem éltek, feltétlenül egy érző, sajnálatra méltó főszereplőt kreáltak a széria eddigi főgonoszából, tudtuk ugyan, hogy Sadakonak tragikus és szomorú élete volt, de mégis olyan neki ez a film, mint Michael Myersnek  a Rob Zombie-féle Halloween, csak éppen még jobban hígítja a karaktert, és még távolabb áll az eredetitől. A történet amúgy eredetileg nem is kapcsolódott a Ringu szériához, egy Birthday című japán horror-antológiából vették kölcsön a készítők.

Viszont, ez lehet, hogy meglepő lesz, de ha túltesszük magunkat mindezen, a filmet mondjuk nem horror, hanem természetfeletti drámaként kezeljük, és nem vesszük tízparancsolatnak a Ringu első részét sem, akkor bármilyen meglepő is – a film egész jó. A színészek alakításai nagyon tetszettek, és bár kissé klisés, kiszámítható, néha vontatott a történet, alapjában véve semmi gondom nem volt vele, néha még pár izgalmas és érdekes pillanattal is szolgált. Furcsa ezt így szavakba öntenem, de lehet, hogy a rengeteg furcsa és ellentmondó körülmény ellenére mégis ez a legjobb a japán Kör folytatások közül, mert bár az eredeti anyag szellemét nem őrizte meg, mégis felmutatott valami újat, hozzáadott a történethez. A Ringu címet viselte, és az első rész után először mégsem éreztem úgy, hogy elalszok rajta, nem ráztam a fejemet, hogy ezt miért gondolták így a készítők. Nyilvánvaló rókabőr, de ettől függetlenül, közel sem rossz. Talán pont az az egyetlen baj, hogy ezt is Ringu folytatásként próbálták eladni, ahelyett, hogy az eredeti címen, önálló filmként engedték volna útjára – ki tudja, akkor talán más szemmel néztem volna rá, és több pontot is képes lettem volna adni neki. Mindenki döntse el, hogy szeretné-e megnézni, a Ringu nélkül érthetetlen, annak ismeretében pedig valahol kissé kiábrándító, de mégis, ha egyet kellene választanom a három folytatás közül, mindenképp ez lenne az.

értékelés: 7/10

Zoo_Lee