Ázsiai barátainknak rengeteg jó filmet köszönhetünk (és rengeteg rosszat is). A legtöbb jól sikerült alkotásukra jellemző, hogy néhány éven belül az amerikaiak remake akciójának áldozatául esve bemutatják őket az európai mozikban is, immár egy lebutítottabb, egyszerűbb köntösben. Az ázsiahorrorhoz hozzátartozik, hogy kell egy bizonyos érdeklődés, tulajdonság, hogy az embernek tetszeni tudjon. Mivel igen más a felfogásuk a világ működéséről, és oly nagymértékben különbözik a kultúrájuk a miénktől, bizony kell némi nyitottság és elfogadás a filmek nézéséhez.

“Az ázsiai szellemekkel megeshet, hogy csak állnak mögötted, hátulról merednek rád, anélkül, hogy bármit is mondanának, vagy tennének. Egyszerűen csak bámulnak. A nyugati kísértetek mindig agresszívabbak, azonnal támadnak.”
Hideo Nakata

A szem (melyet persze Jessica Albával kellett remake-elni, hogy minden komolyságát elveszítse lehetőleg a történet) arról szól, hogy a két éves korában megvakult Mun hosszú évek után visszanyeri látását. Nagyanyja és nővére támogatta őt, s képességeihez mérten teljes életet élt. Hegedült egy zenekarban, önállóan képes volt közlekedni, összességében nem az látszott rajta, hogy annyira nekikeseredett volna, inkább alkalmazkodott és fejlődött. De adódott egy lehetőség – retina átültetés segítségével visszanyerhette látását. A műtét sikerült, Mun látása visszatért. De mivel mégsem látott hosszú évekig, pszichoterapeutához kell járnia, Dr. Wou-hoz, aki elmagyarázza neki, mi is a konkrét ok: nem bízik meg a látásában. Mivel évekig a tapintására kellett hivatkoznia, ezért sok dolgot nem tud az agyban összekapcsolni a képpel, ebben fog neki segíteni a doktor. (Meg persze ha a dokin múlik, a testiség felfedezésében is segít, lévén már az első pillanattól kezdve szimpatikus neki páciense.)

Igen ám, de az új retina sajnos nem csak azzal jár, hogy Mun újra látja a világot, hanem azzal is, hogy kiteszik őt a zenekarból – lévén már látó -, illetve a kórház folyosóin furcsa, homályos fekete alakot lát (a néző számára hamar kiderül, hogy a halált szimbolizálja, és a kínai taoizmus egy alakja – náluk kétféle “kaszás” létezik, egy fekete és egy fehér, előbbi viszi át a friss holtakat a túlvilágra) a hamarosan meghalni készülő betegek körül. Visszatérve otthonába ráhozza a frászt nagymamájára, aki észleli, hogy egy kisfiú helyett a nagy semmivel beszélget az unokája – mely kisfiúról kiderül, hogy öngyilkos lett…

A furcsa hallucinációk és a holtak megszaporodnak, Mun már valóban nem mer (nem akar) hinni a szemének, s bár eleinte a doktor nem hisz neki, mégis elkezdenek nyomozni, vajon mit láthat a lány és miért. Így jutnak el egy kis faluba, ahol Ling, a szaruhártya donor élt, akiről kiderül, hogy ugyanolyan víziói voltak, mint most Munnak. A kérdés az, hogy Ling lelke nyugszik-e, és vajon mi fog történni azzal a katasztrófával, amit Mun megjósol.

Annak ellenére, hogy 2002-es alkotásról beszélünk, bennem valamiért a ’90-es évek horrorjait idézte fel ez a mű. Az intro rész szerintem zseniális – a Braille-írással megjelenű betűk, a fehér háttér mögött húzódó ujjak, melyek szintén a vakságra, a tapintásra utalnak. A zene folyamatosan klasszikus dallamokból áll, egy-egy ijesztőbb résznél természetesen minden hangeffekt hangosabb a szokásosnál, úgyhogy érdemes odafigyelni milyen hangerővel nézzük, mert az egyik pillanatban még halk lépteket hallunk, utána meg hangosan kántáló félholt öregasszonyt. A színészekre nem lehet panasz (a Munt megformáló Angelica Lee díjat is nyert alakításával), a történettel szintén nincs gond. Ugyanakkor pont ez a probléma – szép és jó ez a történet, de… 2002-t írunk. Nem nevezném újdonságnak. Nem hozott semmilyen olyan áttörő dolgot, ami miatt igazán megragadhatna az emberben (az ominózus ijesztő liftes jelenetet kivéve, az egy ideig megdobogtatta a szívemet), mégsem marad emlékezetes. Az ending pedig nem rossz – nevezhető happy endnek, bizonyos szemszögből meg mégsem. A nézőre van bízva, hogy ő hogy zárja le magában a filmet, milyen szájízzel gondol rá utána.

Értékelés: 6/10

saly/mindfreaker