Takashi Shimizu a Ju-On fickóként vonult be a köztudatba, ám készített további mozikat is. Eme darabban pedig egy olyan kultikus színész-rendezővel állt össze, akit Shin’ya Tsukamoto-nak (Snake of June, Tetsuo széria) hívnak. Közös erővel pedig egy roppant egyedinek ható, valós és mitikus alapokra támaszkodó démonmesét igyekeztek összehozni, ahol a végkifejlet jóval mélyebbre ás, mint elsőre hinnénk. Ezzel nem is lenne gond, ha nem esett volna apró darabokra a története.

Az alkotás kezdetén megismerjük a főszereplőt, aki időszakos munkákból látja el magát. Az operatőr mindig operatőr marad – tartja a mondás, amiről megbizonyosodhatunk a kezdő képsorok után: egy félelmetes megfigyelőrendszerrel igyekszik megfejteni a világ rejtélyeit a fiatalember. Így jutunk el Tokió földalatti alagútrendszerébe, ahová egy megmagyarázhatatlan kísértés vezeti el Masuoka-t. Történt ugyanis, hogy véletlenül felvett egy öngyilkosságot és az áldozat arcán a félelem új életcélokkal ruházta fel a tengődő munkást. Az igen elborult földalatti képekre rájátszott, hogy szinte csak hideg színeket használtak, mintegy elidegenítve a nézőt a látottaktól. Számomra ez a három lépés távolság egész végig megmaradt, ami a lezárást tekintve lesz majd érdekes. A főhős közben a halott szellemével cseveg, majd megtalálja a Lovecraft világából ismerős “őrültség hegyeit”. Itt az egyik vájatban egy szerencsétlen lány testére bukkan, akit megláncoltak. A hazaérést követően előbb emberségre próbálja nevelni a láthatóan furcsa szerzetet, majd mikor kiderül, hogy pontosan mivel áll szemben, elhatározza, hogy megtesz mindent, hogy házi kedvencévé váljon. Gyakorlatilag eddig a történet, amibe óvatosan beleszőttek egy csavart, de valahogy ez sem menti meg a képsorokat attól, hogy összességében képesek legyünk formába önteni a látottakat.

A kezdeti sztori, mely szerint a föld alatt katakombák sorai léteznek a nagyvárosok alatt, létező dolog és hihető alapot kölcsönözne a filmnek, ha nem hozakodnának elő Madame Blavatsky és a Teozófiai társaság földalatti előemberének téziseivel, amiket ráadásul egy szellem mesél a férfinek. Lehet, hogy aki nincs tisztában a tanításokkal, az élvezni fogja ezt a részt, én inkább feszengtem alatta. A későbbi képsorok felüdülésnek hatottak, a fantasztikus földalatti hegyek – építmények kellemesek voltak és akkor még úgy éreztem, ebből a filmből valami jó sülhet ki. Aztán hirtelen a mindennapokba süppedünk vissza, ahol csupán az a kérdés, mennyire épelméjű Masuoka és vajon ki lehet a rejtélyes F. Félreértés ne essék, szeretem az elvont filmeket, a Lynch-komplexumok kedvemre valók, de itt inkább azt éreztem, hogy a nagyon erős kezdés után nem tudták merre induljanak el, mivel lehetne összekapcsolni az egyes szegmenseket.

Az operatőri munka (az igazi) nem volt rossz, remekül alkalmazták a semmiből előbújó szellemeket, ám a vágások nagy fejtörést okoztak, hiszen gyakorta a szép ívű jeleneteket csúnyán megtörték és így odaveszett a varázs. A Ju-On-ban nem ezt szokhattuk meg. A színészi alakítások átlagon felüliek a két fő karakter esetében, viszont a nagyon butácska mellékszereplők rendre borzasztóan túljátsszák szerepeiket. Összességében az alacsony pontszámom ellenére is ajánlom azoknak, akik szívesen merülnek el a paranoia világában, akik szeretik Tsukamotot és persze azoknak, akik rajonganak a J-horrorokért.

Értékelés: 5/10

Plendil