Ti is unjátok már a Tim Burton-Johnny Depp-Helena Bonham-Carter szentháromságot? A hátatokon is feláll a szőr a musicalektől? Utáljátok a csöpögős, romantikus betéteket egy horrorban? Igen, én is. A Sweeney Todd-ot azonban még ilyen paraméterek mellett is a nézhető kategóriába soroltam, a tovább után kiderül, miért.

Benjamin Barker népszerű, nagyon felkapott borbély Londonban. Tündéri szépségű felesége és kislánya várja otthon.  A gondok ott kezdődnek, hogy más is szemet vet erre az idilli boldogságra, aki ráadásul nem kisebb hatalmú személy, mint a város bírája, Turpin…

A férfi egy hamis vád alapján hipp-hopp Ausztrália börtönszigetén találja magát, a nőt és a kislányt pedig megmenti a nyomorúságtól a hős szerepében tetszelgő bíró. A kínkeservesen letöltött büntetés után Benjamin visszatér, de csak a bánatba belehalt felesége és Turpinnél raboskodó lányának híre várja. Oly sok éven át a bosszú éltette csak, és most sokszorosan is okot talál rá, hogy a bíró megfizessen mindenért.

Sweeney Todd néven nyitja újra üzletét a pitesütő Mrs. Lovett emeletén. Újra előkerülnek az ezüstnyelű borotvapengék, de a gyilkos indulatok nem kedveznek a betérő vendégeknek. Szerencsére albérlőtársa rögtön felismeri az üzleti lehetőséget a sok felesleges husiban. Pitéje hamar a város legnépszerűbb csemegéjévé válik, sőt a borbély tehetségének híre is eljut a közben liliomtiprásra készülő Turpinhez.

Bár a kannibalizmus pikáns íze nem domináns jelentőségű a történetben, mégis ez a szál menti meg az egyébként számomra értékelhetetlen műfajt.  Sok-sok véres, kaszabolós, morbid és gusztustalan jelenetet köszönhetünk a témának, ami még az idegesítő dalolva beszélgetést is tolerálhatóvá teszi.  A rendező úrnál megszokott hangulat, a szép jelmezek is tetszettek, de éppen csak annyit adtak hozzá az eredeti Broadway musicalhez, hogy egy magamfajta anti-rajongó is túlélje ezt a másfél órát.

értékelés: 6/10

DeerWoman