Sokan sokféleképp álmodták vászonra a szépség és a szörnyeteg históriáját, David Gebroe pedig mindezt az élőhalottak világában igyekezett kifejteni. A mű központi témája a szerelem, szeretet, és hogy mennyire vagyunk képesek megőrizni emberi méltóságunkat azután, hogy egy szörnyű esemény után pulzus nélkül ébredünk fel a kórház egyik ágyában.

Minden csodásan indult, hiszen a párocska épp csak kiugrott a templom ajtaján, esküvőjük hosszú, boldog élet képét vetítette szemük elé. Első körben az aranyos nagybácsi hétvégi kastélyát fedezik fel, ahogy egymásnak újfent örök hűséget fogadnak. Egyszerűen odáig vannak egymásért, még ha néhol kissé idétlenek is a párbeszédes részek. Az idill sajnálatos módon (vagy szerencsére? – ugyanis már a huszonharmadik percnél tartunk) nem tart sokáig, a szörfözés után leheveredő srácot szó szerinte telibe hányja egy, a vízből kibukkanó zombi. Az első rémület után gyorsan hívják a mentőket, majd kisvártatva életvidáman lépked főhősünk a csempézett szoba padlóján. Számomra rendkívül nehéz volt néhány jelenetet megemészteni, például, hogy miért nem tartották bent a “csodát”, hiszen valószínűleg szívverés nélkül nem rohangál túl sok ember köztünk. Az autós jeleneteknél pedig a háttérben más háttér fut a jobb-, illetve a baloldali szélvédő mögött. Nehéz elképzelni, hogy ekkora vágásokat kellett használni.

A kezdeti stádium látszólag veszélytelen, gyorsan felmondanak a főnökeiknél, meghívják magukhoz a legjobb barátokat és úgy látszik, hogy ez az egész csak egy rossz álom volt. A nehézségek azonban nem csillapodnak, sőt! A duci futkározós srác torkának elharapását még a lány valahogy megemészti, de ezzel nincs vége, hiszen az utazási irodában és a strandon is vérfürdőt rendez a lassan oszlófélben lévő férj. A sztori fellángolásának az ismerősök berontása vet véget, ugyanis ettől kezdve egy klisés szappanoperába lép át a film, nem is igazán értem, miért kellett ennyire mélyen belegabalyodni a személyes kapcsolatokba, hiszen nyolcvan perc ennek a kifejtéséhez kevés, a múltból nem sokat tudunk meg, a jelen történései pedig nem túl egzakt jelenetekkel vannak teletűzdelve.

Az utolsó negyed óra ismét visszarepít bennünket a horror világába, szerencsére ezért megéri végignézni az egész alkotást, hiszen a korrekt vágások mellett a jó effektek mindenképp a javára válnak. A szereplőkkel nincs igazán nagy gond, egyedül a rendőr volt számomra életidegen, de őt ritkán látni. nagy kár, hogy a kép minősége olykor igen gyér, a fővilágosító sem volt éppen a helyzet magaslatán a forgatás alatt. Azonban minden rosszra jut egy jó, a zenék az igazi hatvanas évek hangulatát idézik, sokszor remek hangulatot csempészve az amúgy kissé vontatott cselekménybe. Lényegében egyszer érdemes lehet belekukkantani, de nem mindenkinek ajánlott. Jó példája annak, miért nem szeretem a lávsztori horror köntösbe való átültetését (oké oké, azért az Alkonyatnál még így is sokkal jobb).

Értékelés: 5/10

Plendil