„Madafakin’ space nazis” – akármennyire zseniális koncepcióban született, az elmúlt két-három év leginkább várt finn-német-ausztrál koprodukcióban készülő mozijában sajnos némileg csalódnom kellett. Pedig szinte minden adva volt ehhez a jó ízléssel megáldott brutális baromsághoz: badass űr-nácik, szenzációsan megkomponált CGI, klassz zene, csinos főszereplőnő meg egy rakás egyéb random hülyeség…

Az USA aktuális elnök asszonyát népszerűsítő kampány (Black to the Moon) során egy fekete csávót, bizonyos James Washington nevűt juttatnak a Holdra, de amint leszáll a komp, egyből is el is fogják a gonosz űr-nácik, akik második világháború óta eltelt időben sem tétlenkedtek: egy vagány, horogkereszt alakú komplexumot húztak fel az égitest sötét oldalra. (Hogy miért pont oda, azt most hagyjuk.) Miután sikerrel jár szegény James kifehérítése, valamint náci-ideológiai továbbképzése, a kis-Führerként tisztelt Adler parancsnok önként vállalja, hogy visszatér a Földre és mobiltelefonokat szerez a náci megaufó beindításához, ugyanis kiderült, hogy USB-vel simán lehet vezérelni egy ilyen bazinagy monstrumot…

Sikeresen egy ganja-ültetvény kellős közepébe érkezvén a helyi redneck arcok kinyírják a közkatonákat, a három főszereplő New York-ba indul, hogy találkozzanak a Lady President-tel. Adler és csaja, Renate egy sikeres „békével jöttünk” féle bemutatkozást követően se perc alatt az elnöknő választási kampányának menedzsereivé vállnak, és kényükre-kedvükre nyomatják a náci propagandát.

Miután Adler parancsnok kiiktatja az időközben ugyancsak a Nagy Almába vetődő Führert (Wolfgang Kotzfleisch szerepében Udo Kier brillírozik, mint mindig, haha!), a Negyedik Birodalom urává válva egyből megindítja a támadást a Föld ellen. Ezen közben James és Renate a menekülésük alatt egyre jobban megkedvelik egymást, sőt a náci tanító néni kezdi kapisgálni, hogy az árja nem járja. New York megszállását követően az amerikaiak bevetik eddig titkolt űr-szuperfegyverüket, majd a többi nemzet segítségével egy látványos űrcsata keretében sorra likvidálják a náci csészealjakat és birodalmi zeppelineket. James és Renate egy elkötött ufóval visszarepülnek a náci holdbázisra, hogy megakadályozzák a mega-ufó beindítását, ami sikerrel is jár, bár a Földön egészen máshogy alakulnak a dolgok…

Hasonló gondolatok jártak a fejembe, mint a Rare Export című csoda megtekintésekor – vagyis egy iszonyatosan kreatív ötletből összehoztak egy marhajó rövidfilmet, illetve esetünkben trailer-t, az ebből készült egészestét változat – amihez ugye évekig kalapoztak – viszont már fele akkorát nem ütött. Legnagyobb gondom az, hogy a szép és baromi látványos űrcsatás meg a többi külső, CGI-vel készült  jeleneteken kívül, a többi rész baromi közepesen működik, néhol egészen esetlennek és unalmasan gagyinak tűnik. Sajnos azt kell mondjam, hogy hiányoznak belőle a trash műfajra jellemző dolgok, pedig ilyen koncepcióval ez evidensnek számított volna. Persze az alkotók próbálják ezt humorral oldani – legyen az  A diktátor című Chaplin klasszikus egy sajátos értelmezése, USA-lejáratás, politikai fiaskó vagy éppen a nácikhoz kapcsolódó sztereotípia -, ez sajnos csak néha sikerül. Szereplőkről sem tudok sok jót elmondani, azon kívül, hogy a faarcú Udo Kier az Udo Kier, a főszereplő csajt meg blokkolnám 🙂  Egy rész invázió a la Függetlenség Napja, egy rész Star Wars-féle káprázatos űrcsata, némi Támad a Mars-féle ironikus humor, meg egy sor más, amit nem tudtam hova tenni. Viszont a vége-főcím előtti képsor még engem is meglepett; elszomorítóan drámai, mégis sajnos durván aktuális…

Értékelés: 6/10

eyescream