Mortous voco, vivos plango. Hívom a holtakat, elsiratom az élőket. Ez az átalakított régi harang jelmondat tökéletesen mutatja be a címszereplő lyuk mozgatórugóját, csak hát mivel transzparensekkel nem tapétázta körbe a mélységet fedő deszkalapot, így a főhősök elkövetik azt a hibát, hogy felnyitják azt.

Dane és Lucas klasszikus fivérek, az idősebb Dane kamaszkorban van így állandóan duzzog és nem hajlandó játszani öcsével. Anyjukkal most költöztek Bensonville-be Brooklynból, de nem csak a kisváros ténye zaklatja fel Danet hanem, hogy egész életük így telik, városról-városra menetelnek. A tesók egy ártatlan verekedés után találnak egy lelakatolt pince lejárót a garázsban, amit a csinos szomszédlánnyal együtt nyitnak fel. Ott viszont nincs semmi, csak egy bazi nagy mélység, amibe hiába dobnak be bármit hang nélkül tűnik el. Nem is sejtik, hogy a sötétség maga a pokol, és ezzel gonosz erőket szabadítottak magukra.

Joe Dante a ’80-as években előszeretettel gyártotta a horror elemekkel és vicces momentumokkal nyársalt, a fiatalabb korosztály számára (is) készült saslikjait, ezzel a mozival ehhez tért vissza. A Super 8-cal ellentétben viszont itt nincs belezés, csak a klasszikus értelemben vett ijesztgetés, viszont azt remekül teszi, Dante ebből a szempontból nem vesztett értékéből semmit. A feszültség keltés már az első percekben felkelti az érdeklődést, sőt tanítani való módon műveli. A technikai megvalósítások persze nem a legjobbak, de szerencsére csínján bánik velük, a főszereplő kölykök pedig szimpatikusak, még az ezerszer látott problémájukat is sikerül beapplikálni a történet logikájába. Van szellem lány és életre kelt bábú, szóval nem kell eredetiségre számolni, és persze a kis hősök is valahogy mindig egyedül maradnak, de ügyesen játszik a képzeletünkkel – ami egy ifjúsági horrornál első számú szempont -, van némi nyomozás, zakkkant kisöreg, a szülők pedig nem kavarnak be, nincs felesleges sallang.

Mivel hiába gyerekek a szereplők, egyéni drámájuk egy harcedzett veteránét is űbereli, így a zenének nagy jelentősége van. Javier Navarrete scoreja hol nagy zenekari, hol sejtelmes áriázó, viszont mindig kiemeli, néha észrevétlenül is a látottakat.

Ha elfogadjuk, hogy a fiatalabb korosztálynak készült, akkor egy délutáni matinénak egy kis nosztalgiának tökéletesen megfelel. Talán Dante sem szeretett volna mást, egy egyszerű, régimódi de cseppet sem elavult félelemkeltésnél, Dick Miller cameója pedig minden mozirajongónak mosolyt csalhat az arcára.

 

Értékelés: 7/10

 

Miskei