Bízom benne, hogy az oldalt olvasó szubkulturális közönségnek nem kell bemutatni Chulhu-t és társait, akik álmukból felébredve várják, hogy visszatérjenek. És azt sem, hogy vér, erőszak meg gyilkosságok explicit ábrázolása helyett maga a rejtélyes, természetfölötti, zsigerig hatoló félelem és borzongás az, aminek alapkövét Lovecraft tette le az aeonokkal ezelőtt élt ősi öregekről szőtt történeteiben, ahol „kiválasztottak” nézhettek bele az Őrület nem e világi szemeibe…

Főszereplőnk nagybátyja elhalálozik, és ráhagy egy kulcsot, ami egy ládikát nyit, a ládikában pedig természetesen mindenféle titkos napló meg iromány, ami csak Chtulhu-mondakörbe belefér, haha! Hősünk érdeklődő típusú, ezért aztán el is kezdi ezeket olvasni, böngészgetni, nem sokára pedig teljesen a mítosz hatása alá kerül. Mindeközben pedig a nagybátyja feljegyzései elevenednek meg számunka, történetek a történetben típusú koncepcióban. így például részesei lehetünk egy hétköznapi kisember bizarr és nyomasztó álmainak, egy fanatikus Chulthu-imádó szektának, de egy rejtélyes óceániai szigetre is ellátogatunk, ahol a kis szoborba öntött szörnyünk – hogy is mondjam finoman – megelevenedve destorykodik egy keveset…

Mint írásom elején említettem, a Cthulhu és a hozzá kapcsolódó valóságos kultúrkör nem az a fajta anyagi, fizikai értelemben vett horror, hanem pont hogy az elképzelhetetlen, inkább thriller-szerű koncepcióra épít, ami magára a lélekre hat, tehát a pszichológiai őrületre koncentrál – ebben viszont verhetetlen.

Alig 50 perces kis alkotásunk némafilm, mely az akkori korszellemet hivatott megidézni, minden apró kis bájával, hi-bájával együtt; a Dr. Caligra óta nem láttam ennyire remekbe szabott fekete-fehér hangtalan alkotást! Maga a filmünk koncepciója teljesen briliáns – adott egy kerettörténet, melyben a főszereplő elhunyt nagybátyja anyagain rágja keresztül magát, bemutatva ezzel a mítosz szinte minden lehető aspektusát úgy, hogy közben egyáltalán nem lesz unalmas, pluszba jön hozzá a nyomozós szál, merthogy az 1925-ös évben bemutatott események egymásra épülnek. A dialógusok valamint egyéb szöveges információk tehát inzertek formájában jelennek meg a filmben, helyette viszont kapunk egy iszonyatos klassz zenei aláfestést! Maga a fényképezés színvonala, az áttűnéses sémák, és egyéb montázstechnikai eszközök nagyon ott vannak a szeren, de egyébként is kiválóan sikerült a film felépítése, lendülete. Technikai részről, pontosabban a mókás, ámde teljesen autentikus minimál-díszletek miatt (szigetes kalandnál) talán nem véletlenül jutott eszembe pont George Melies Utazás a Holdba 1902-es klasszikus némafilmje. Színészek is jól adják elő, amit kell – pedig egyedül mimikájukat és gesztusaikat használhatják. Cthulhu-bábunk megjelenésekor pedig már-már könnycsepp szökött a szemembe, annyira retró volt! A maga műfajában zseniális – nincs mese, EZT LÁTNI KELL!

Értékelés: 10/10

eyescream