Pár hónapos késéssel sikerült időt szakítanom arra, hogy puszta kíváncsiságból megnézzem az Alkonyat saga befejező darabjának, a Hajnalhasadásnak első felét (a második hála az égnek csak fél év múlva kerül mozikba). A három korábbi film után semmi elvárásom nem volt a nagy fináléval szemben, de mégis, még elvárások nélkül is hatalmába kerített a mindfuck, magyarosan az agyf*sz nevű, kissé kellemetlen érzelmi állapot, amit ismételten nem csak a hisztizős-sikongató tizenéves Edward és Jacob fanatikusoknak köszönhettem…

Elérkezik Edward és Bella esküvője. A szülők és a vámpírok örülnek, egyedül Jacob és a vérfarkasok vonyítanak bánatukban. Az ifjú házasok egy csodálatos dél-amerikai szigetre mennek nászútra (kérdés miért pont oda, ha a sugárzó napfény miatt Edward bármikor potenciálisan lelepleződhetne), de néhány (iszonyatosan vérszegényen prezentált) szerelemmel és szeretkezéssel eltöltött hét után beüt a baj – Bella terhes lesz, ami annyira logikátlan húzás, hogy kivételesen már a szereplők is kiakadnak rajta. Kénytelenek titokban hazautazni, ugyanis a fejlődő magzat félig ember, félig vámpír lesz, és más táplálkozási lehetőségek híján belülről pusztítani kezdi Bellát. Edward pedig tehetetlen, ugyanis ha most változtatná élőhalottá szerelmét, az a baba halálával járna, amit viszont Bella nem akar. És hogy az események még nehezebbek legyenek, a vérfarkasok kitalálják, hogy a születendő gyermekből lesz az Antikrisztus, ezért ha kell, Bellával együtt el kell pusztítaniuk. A döntés hatására Jacob és néhány társa elhagyja a falkát, és segíteni próbálnak Cullenéknek, de kérdéses, hogy bármit is ér-e a segítség, amikor az sem biztos, hogy Bella egyáltalán a terhesség végéig életben fog maradni.

Három kritika, akarom mondani osztás után most szeretném figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy mennyire mitológiagyalázó módon bánik a sorozat a vámpírokkal, a vérfarkasokkal, meg úgy a szerelemmel is többek között, erről már volt elég szó, ráadásul a Hajnalhasadásba jó pár helyen bele lehet kötni ezektől függetlenül is. Mostanában, hogy végignéztem a román vámpíros Subspecies sorozatot is (de megírni a maradékot persze még nem volt erőm), rájöttem, mi az, amit a filmkészítők lassan több mint egy évtizede elrontanak a vámpírokkal kapcsolatban: nem képesek felfogni, hogy egy vámpír önmagában se nem félelmetes, de még csak nem is érdekes, ha a készítők a történettel, a prezentálással, a színészi játékkal nem teszik azzá. A Subspecies ott rontotta el a dolgokat, hogy Radu szörnypofája és néhány amatőr színvonalú ijesztgetés miatt titulálta vegytiszta horrornak magát, az Alkonyattal pedig ott kezdődnek a gondok, hogy a vámpírokat, és az időn túli halhatatlan szerelmet összevegyíti a manapság “divatos” illúzióromboló, gagyi tini vígjátékok világával. A rengeteg poén, a kínos esküvős jelenet, és még számtalan apró momentum egyszerűen néhány perc alatt exterminálta a romantikus hangulat nyomait is, az pedig kicsit sem javít a helyzeten, hogy maguk a színészek sem tudják, pontosan mikor milyen érzelmeket kellene visszaadniuk. Kristen Stewartnek és Taylor Lautnernek még csak adok egy pontot, próbálkoznak, de Robert Pattinson olyannyira képes egy hihető szerelmes vámpírt alakítani, mint én Miley Cyrus számokat énekelni. És hiába jó az operatőri munka is (ezt ki szoktam emelni, mert mindenképpen díjazható a sorozat majdnem összes részében), már megint ott vannak azok az iszonyatos zenék, amik 50%-ban nagyon jók, 50%-ban sajnáltam, hogy nincs némító gomb a vetítőtermekben.

A Hajnalhasadás olyan, mint az Alkonyat sorozat bármely korábbi filmadaptációja. Gagyi alapműből középszerű film, ami élvezhető, éppenséggel elmegy, de gusztustalanul agyon van hypeolva, miközben előre tudom, hogy pár év múlva az emberek többsége teljesen el fogja felejteni még a szereplők nevét is. Kíváncsi vagyok a történet lezárására, de kicsit sem bánom, hogy addig még van pár hónapom regenerálódni, és hogy utána valószínűleg soha többet nem kell foglalkoznom majd a sorozattal.

értékelés: 4/10

Zoo_Lee