Az eredeti 1968-as Élőhalottak éjszakája ekkortájt jócskán már nemzetközi sikereket aratott, és mindenféle klónok jelentek meg. A legjobb klónok persze Európából kerültek elő:) Íme, tanúi lehetünk az olasz-spanyol zombis rémálomnak, a Non si deve profanare il sonno dei morti, azaz a Let Sleeping Corpses Lie, azaz, a Hagyjuk az alvó hullákat feküdni című filmnek.

George vidékre készül a hétvégére, de motorját sikeresen tönkreteszi egy nő (Edna), amint egy benzinkútnál véletlenül beletolat. Ezek után George szerint a legkevesebb az, ha a nő elviszi őt. Az úton Edna ráveszi a férfit, hogy hadd ugorjanak be mégis inkább a testvéréhez, egy heronisita nőhoz, és fotós férhéjez, majd onnan elviheti George a kocsit.

Eddig mind szép és jó, de akad itt egy kisebb probléma, mint ahogy a horrorfilmeknél lenni szokott. A közeli réten egy új rovarírtó vegyszert tesztelnek: egy mezőgazdasági gép olyan sugárzást bocsát ki, amely által a rovarok egymást gyilkolják le. És mivel ez egy zombi film, nem nehéz kitalálnuk, hogy a helyi hullákra is hatással van a szerkezet. Így nem is sokkal filmünk kezdete után megjelenik az első élőhalott, egy nemrég vízbefulladt férfi. Edna meg is ijed rendesen, és nem is tudják, hogy ez még csak a kezdete egy olyan kórházzal, temetővel, rendőrökkel, zombikkal fűszerezett kalandnak, aminek koréntsem happy end a vége.

Érdekes ez a film. Teljesen más a zombikhoz való hozzáállás a különböző országokban és korokban. Manapság ugye az akciódús, gyors, örjöngő zombik a divatosak, rengeteg vérrel, lövöldözéssel, robbanással. George A. Romero filmjei régen és most is társadalomkritikával voltak fűszerezve. Fulci filmjei, valamint még egyes zombi eurohorrorok pedig egyszerűen maguk a halottak jelenlétével ijesztett. Tipikusan olyan képkkel játszottak ezek a filmek, hogy egy rég oszlásnak indult test csak áll a sötét árnyak között, éppen, hogy mozog, féreg-rágta testükön megcsillan a hold/lámpafény, stb… Maga a tény, hogy egy valaha élő ember hullája feltámad, már elég a borzongáshoz, az maga a horror.

Ilyen megközelítésből építkezik jelen filmünk is. És sikeresen. Nem az agresszió a mozgatórugó. Ne várjunk tömeges zombitámadásokat, vagy izgalmas hajszákat. Ha jobban szemügyre vesszük, a film varázsa a zombik arckifejezésében rejlik. Először azt érezzük, hogy túl emberszerűek, mintha nem vennék komolyan az “élőhalott szerepüket”. Pedig a rendező ötlete volt, hogy minden zombi olyan arckifejezést öltsön magára, mint ahogy az a lehetséges haláluk idején lehetett. Ehhez rengeteg bűnügyi, és boncolási jegyzőkönyvet kutattak a forgatás előtt. Mindez eredménye nem más, minthogy a zombik nagyon “életszagúak”, ha lehet ezzel a kifejezéssel élnem, pont olyan, mintha valódi boncolás előtti friss tetemek lennének.
A halottak lassúsága ellenére lesz itt azért pár jelent, ami tartogat némi ínyencséget: szemgolyó evés, mell-letépés, csakhogy párat említsek…

Bátran ajánlom mindenkinek, a 70-es évek eurohorror hangulata, a borongós táj a temetővel mind jót tesz ennek a filmnek, és külön poén, hogy az egyik jelenetben a zombik a saját sírköveikkel próbálnak betörni egy ajtót 🙂

értékelés: 9/10

levyathan