John Landis, az ember ki soha nem átalkodott összemixelni a horrort a vígjátékkal, kinek olyan remekműveket és mára már klasszikusnak számító mozikat köszönhetünk a zsáneren belül, mint An American Werewolf in London, a Thriller vagy személyes kedvencem az Innocent Blood, két Masters of Horror és egy Fear Itself epizód után visszatért!

Legalábbis megpróbálta, más kérdés, hogy sajnos nem sikerült neki! Burke és Hare két szerencsétlen flótás, akik folyamatosan a napi betevő falatért, pálinkáért gürcölnek, persze nem a helyi tejgazdálkodásban pakolják a tehenek elé a lucernát, hanem kisebb stiklikkel, esetleg rablással tengetik mindenapjaikat. Abban a korban mikor az Egyesült Királyság utcáit a dickensi rémálom alapanyagai töltötték meg, ugyanakkor ez volt az orvoslás hajnala is, mikor Dr. Frankensteinek és Dr. Jekyllek tevékenykedtek és próbálták megfejteni az emberi test bonyolult és mindennél összetettebb rendszerét.

Az 1828-as esztendő viszont nagy változást hozott Edinburgh sikátoraira. A városban dolgozó két orvos közül az egyik nagyobb befolyásra tett szert, és a város összes hulláját kisajátította magának, hogy megfejtse mitől is él valaki tovább, mint éppen mások. Ez a kis affér hőseinknek pont kapóra jön, pár fontocska fejében megoldják a hoppon maradt professzor problémáját, és elkezdik szállítani a friss, ropogós hullákat, akik először Hare moteljében hunynak el – mint szegény Christopher Lee is -, vagy éppen az utcán találnak rájuk, persze nem véletlenül. Amikor pedig már nem botlanak bele több porhüvelybe, mit lehet mit tenni, elkezdenek gyártani, amihez a fojtás technikája tűnik a legjobb módszernek.

A történetet számtalan filmben feldolgozták már, ám ezek többnyire a vígjátéki elemeket nélkülözték, mint eme film eredetije (hiszen remakkel van dolgunk), vagy éppen e sorok írójának személyes kedvence a The Doctor and the Devils. Bár volt 1963-ban a The Comedy of Terrors, egy történetében hasonló próbálkozás Peter Lorre-ral és Vincent Priceszal, ami szintén a humor oldaláról közelítet, de talán mondanom sem kell, az sem sikerült igazán. Ennek a kornak a ködös Albion-beli utcácskái bizony a vértől és nemi betegségektől voltak bűzösek, aminek a horrorisztikusság, a sötétség az esszenciája, a humornak helye nincs. Vagy ha mégis, annak mocskosnak és morbidnak kell lennie, mint teszem azt a Tucker and Dale vs Evil esetében, és nem lehet egy-két levágott lábbal, félbehajtogatott hullával és pár boncolt testtel kiszúrni a néző szemét, és tilos beérni minimális feketehumorral. Ez az amiatt nagy hiányosságai vannak Landis munkájának, pedig tud Ő ha nagyon akar, bár egy ilyen alapanyag Joe Dantenak lehet jobban állt volna. Addams Family-től egészen a Death at a Funeralig bővelkedünk a halálból viccet csináló vígjátékokban és mindegyik előnye, hogy elmennek a végletekig.

Simon Pegg és Andy Serkis pedig tökéletes színészek erre, mindkettőről köztudott, bármit megtesznek a vásznon akár verbálisan, akár helyzetkomikumban. Nem éppen metodista elsőáldozók, ezért érthetetlen miért nem vetették el a sulykot? Kiszámítható és unalmas, Tim Curry idióta mosolya mondjuk még erőteljes, Tom Wilkinson magabiztossága példaértékű, Isla Fisher pedig bájosan hebrencs mint mindig,  de ez még nagyon kevés az üdvösséghez. Pedig William Burke és druszámja Hare a többi karakterrel egyetemben létező figurák voltak, és Edinburgh mai napig világhíres orvosi egyeteme valóban ekképpen indult el a fejlődés útján, a fényképezés ősének a dagerrotípiának feltalálására is kapunk magyarázatot, sőt még Darwin fiatalsága is visszaköszön, de csak egy lagymatag hümmögést képes kiváltani, és nem egy széles vigyort. Lehetett volna magas színtű, de összekellett volna hívni még egy konzíliumot!

 

Értékelés: 5/10

 

Miskei