A manók szeretik a fogakat. Legjobban a tejfogakat szeretik. A ház új lakóját Sallynek hívják. Sally nyolc éves. Vannak tejfogai. A manók szeretik Sallyt.

A forgatókönyv egyik írója és a film producere Guillermo del Toro egyik legfélelmetesebb gyerekkori élményeként tartja számon az 1973-as Don’t be afraid of the dark tévéfilmet. Mivel saját bevallása szerint gyerekkorában éjszakánként a szekrényből előbújva meglátogatta őt egy kecskelábú faun – és még kitudja miféle rémségek -, így annyira nem meglepő, hogy a tíz év körüli del Toro képzeletét megragadta és majd negyven évvel később egy remake formájában újra a közönségre szabadította. Kim (Katie Holmes) és Alex (Guy Pearce) kapcsolatukat megszilárdítandó összeköltöznek egy régi viktoriánus korabeli házba, méghozzá Emerson Blackwood biológus villájába, aki annak idején gyermekével együtt szőrén-szálán eltűnt. Alex, magával hozzá első házasságából született kislányát Sallyt is, akire a ház kandallójában élő apró „fogtündérek” már élezik is a fogaikat. A két húzónévnek nem sok szerep jut, az egyértelmű főszereplő a kislány, Bailee Madison akire nem lehet rosszat mondani, bár egy az egybe úgy néz ki, mint Katie Holmes, ami akár pozitívum is lehet, nálam nem az. 🙂 Egy-két momentumát leszámítva, nem sok köze van az eredeti filmhez, így ahelyett, hogy felsorolnám a különbségeket, fókuszáljunk az új műre.

Del Torot mindig a gyermeki fantázia és ártatlanság, illetve a felnőtt lét családösszetartó centrikussága érdekelte, filmjeiben egytől-egyig visszaköszönnek ezek a motívumok. Itt nem az a lényeg, hogy Sally egyedül feltudja-e venni a versenyt a gyilkos lényekkel, hanem mind család, együtt képesek lesznek e elfogadni egymást, és mindennél előbbre helyezni a kapcsolatukat, vagy mire a felismerés csavarhúzóként belerobban a tudatukba, addigra már késő lesz e. A történet ennek köszönhetően kicsit felszínes és kidolgozatlan, hiszen nem derül ki, hogy Alex miért is olyan türelmetlen a lányával, látjuk hogy fontos a munkája, de puszta megszállottságról vagy valami mögöttes dologról van esetleg szó, azt homály fedi.

Troy Nixey eddig egyetlen rövidfilmje a Latchkey’s Lament ötletes kis fantasy volt Jeunet nyomdokain, lehet del Toro figyelmét is ez keltette fel, de hiba volt egy tapasztalatlan srácra bízni a rendezést. Itt nincs sok szerepe a fantáziának, itt egy ötven évvel ezelőtt is ismert gótikus ijesztgetésről lenne szó, amit kissé visszafogott, modoros stílusban, ámde hatékony fényképezéssel kellene prezentálni, amihez Nixey szemmel láthatóan még nem ért igazán. A CGI szörnyecskék látványa nem túl félelmetes, a kevesebb mutogatás határozottan jót tett volna, míg magának a háznak és a történet folyamán előkerülő falfestményeknek az ábrázolását előtérbe kellett volna hozni, de így sajnos bekell érni a Blackwood’s Guide to Dangerous Fairies című előzmény könyvvel, amit del Toro írt és Nixey illusztrált. Ránézésre fényévekkel jobb, mint a film.

Sajnos nem sok esély van rá, hogy nálunk moziba kerül, de dvd-n mindenképp érdemes tenni vele egy esélyt, de csak is akkor, ha semmilyen elvárásunk nincs. A félelem index sajnos vetekszik Győzike IQ-jával és annak ellenére, hogy nem egy sokkeffektközpontú és témájú filmről beszélünk, ez nehezen tolerálható. Az eredeti fölött eljárt az idő, ebből pedig Pupi Avati Il nascondiglio-jához hasonlóan hiányzik a varázs és a hit, hogy egy kandalló is lehet félelmetes.

 

Értékelés: 5/10

 

Miskei