Fordulóponthoz érkeztünk “kis” Hellraiser maratonunkban. Míg az eddigi részekben valamilyen szinten végig részt vett az eredeti író, Clive Barker, addig a Vérvonal címre keresztelt negyedik felvonás már az ő felügyelete nélkül készült. Ez természetesen azonnal magával vonta az elrugaszkodást az addigi alapoktól, néhány meglehetősen érdekes elgondolással megspékelve, a nézőket pedig a harmadik rész után már szinte hagyományosan megosztotta. Pusztán azzal a különbséggel, hogy a kontra oldalon már sokkal többen álltak…

Maga a sztori a linearitás kínhalála. Egy röpke sci-fi előjáték után a francia barokk/rokokó idején kezdünk, ahol egy játékkészítő egy különleges kocka alakú mechanikus játékot készít egy gazdag, okkultista érdeklődésű mágusnak. Amikor felfedezi, hogy a Kockát a Pokol kapuinak megnyitására használják, és megidéznek vele egy succubust, Angeliquet, megpróbálja megtervezni a Kocka fordítottját, de képtelen megvalósítani, és jobb híján az élete árán megpróbálja visszaszerezni alkotását. A titkot azonban utolsó leheletével rábízza terhes feleségére, és így kapcsolat alakul ki leszármazottjainak vérvonala és a később cenobiták által használt Kockához. Ezután ugrunk a jelenbe, ahol Joey a Hellraiser III végén elsüllyesztette a Kockát egy építkezési területen a betonba, de a véletlen egybeesések ékes bizonyítékaként az épület tervezője nem más, mint a játékmester utódja, akit ráadásul a Kocka közelsége meg is babonáz, és az épület belsejét az Anti-Kocka tervrajza alapján építi fel, amit ősei ráhagytak. Ezzel azonban felkelti Angelique érdeklődését is, aki megidézése óta emberi alakban járja a világot. Miután megszerzi a Kockát az épület alól, megidézi Pinheadet és társait, akik újabb cenobiták gyártása mellett meg akarják akadályozni a leszármazottat, hogy befejezze az Anti-Kocka építését, és véget vessenek a Vérvonalnak. Végül pedig visszakerülünk a jövőbe, egy kis Alien-stílusú klausztrofób space horrorra, ahol az utolsó leszármazott egy űrállomáson befejezi az előkészületeket ősei munkájához, és megidézi Pinheadet egy végső leszámolásra.

Barker hiánya üvölt erről a filmről. A cenobiták továbbra is eszméletlenül durvák (az Ikrek, illetve a Kutyából készített új Zargató instant favoritok), de a hangulat, az atmoszféra már véglegesen elmozdult egy olcsó tucathorror irányába. A Vérvonal mentén rengeteg főhősünk van, de valahogy egyikükkel sem tudunk annyira azonosulni, nem is lehetséges, hiszen alig-alig kapnak játékidőt, mielőtt bekövetkezne a kronológiai váltás. Doug Bradley továbbra is remekel Pinhead szerepében, még azt is megkockáztatom, hogy karaktere végleges elmozdulása a negatív szereplő irányába valamilyen szinten jót tett neki. De a sorozatnak már kevésbé. Egyszerűen a cenobiták unalmas és elcsépelt démoni gonosztevőkké váltak, hiányzik belőlük az árnyaltság, a semlegesség, a misztikusság, ami tökéletes szörnyekké tette őket az első részekben, és nem csak belőlük, az egész filmből hiányoznak az olyan korábbi, kicsit komolyabb témák, mint például az emberi lélek sóvárgása a tiltott tudás után. A történeten pedig kissé összecsapottság és meggondolatlanság érződik, mintha folytatni akarták volna a Hellraiser III-at, be akarták volna mutatni a Kocka eredetét, tenni akartak volna egy kiruccanást az akkoriban divatos űr-slasher irányába, és egyúttal a széria lezáró szerepét is ennek a filmnek szánták. Ennyi önmaguk elé támasztott ilyen magas elvárás miatt kétlem, hogy észnél volt aki ezt a koncepciót kitalálta. De, a kulcsszó továbbra is az élvezhetőség, és igen, a Vérvonal szerintem még javában élvezhető, szerethető rész. Ugyan már képtelen vagyok arra, hogy az egekbe magasztaljam, mint az elsőket, és még annyi pozitívumot sem tudok neki összekaparni, mint a Hell on Earth-nek, mégis azt mondom, hogy aki tényleg szereti ezt a sorozatot, az nyugodtan tegyen vele egy próbát, nem hinném, hogy nagyon meg fogja bánni. A lejtő pedig vezet mélyebbre is, amiről innentől kezdve (hála Istennek) DeerWoman kollegina fog írni nektek.

értékelés: 6/10

Zoo_Lee