Két remek film után a nyolcvanas évek végén tombolt a Hellraiser láz. A cenobiták ugyanolyan kultikus horrorikonokká váltak, mint Jason vagy Freddy, a széria népszerűségét pedig más sem jellemzi jobban annál, mint hogy maga Ozzy Osbourne is írt egy számot Hellraiser címmel. Ilyen körülmények között született meg a Hellraiser harmadik része, amit az újdonsült rajongók, és a szériát túlzottan nem ismerők a klasszikus szakasz csúcsának tartják – míg a lelkiismeretesebb rajongóknak már feltűnt, hogy elég nagy a színvonalbeli visszaesés.

 

Már a Hellbound-nál is kiakadtam, hogy hogyan lehetett folytatni egy könyvfeldolgozást, de miután annak végén a történet szépen lezárult a fő cenobiták halálával és a Pokol összeomlásával, komolyan halvány lila elképzelésem nem volt arról, hogyan tudták továbbvinni a történetet. A megoldás a film végén hatalmas WTF-faktort képviselő Pokol-oszlop volt, ami magában tartalmazta a Pokol minden maradványát, beleértve a Kockát és Pinheadet is. Ezt az oszlopot megveszi a város legmenőbb night clubját irányító okkultista beállítottságú playboy, majd miután az egyik ribancát berántják az oszlop láncai, úgy dönt, segít az így új életre kelő Pinheadnek kiszabadulni. Az oszlopból azonban kiesik a Kocka, és eljut egy kíváncsi újságírónőhöz, Joeyhoz, aki amellett, hogy szakmájából fakadóan vadászik a nagy sztorira, folyamatos látomásoktól szenved, amelyekben Pinhead lelkének emberi felét látja – ugyanis szögesfejű barátunk az előző rész végén kettészakadt, míg tisztességes, jó része a Kockában rekedt, addig elvetemült, szadista és vérszomjas cenobita mása az oszlopból próbál kiszabadulni. Túl sok poént gondolom nem lövök le, ha elárulom, hogy a gonosz lélekrésznek sikerül végrehajtania tervét, azonban ahhoz, hogy ne küldhessék őt, és atomdurva kinézetű új cenobitáit vissza a Pokolba, meg kell szereznie a Joey által birtokolt Kockát.

A Hell on Earth nem rossz film, vannak fenomenális hangulatú, remek pillanatai, de az első két résznek már nyomába sem ér. Az semmiképpen nyerte el a tetszésemet, hogy míg Barker könyvében és az első filmekben a cenobiták csak egyfajta természetfeletti békefenntartók voltak, akiknek a tiltott tudás után kutató embereket kellett megbüntetniük, itt ledegenerálódtak egyszerű agyatlan horror-szörnyekké, akik az emberi világ teljes pusztulását akarják elérni. Doug Bradley remekel a két Pinhead szerepében, a többiek pedig horrorfilmes szinthez mérten még egész jó munkát végeztek. Az effektek nagyon jók, a cenobiták dicséretét pedig nem véletlenül csempésztem be már a történetleírás végére, tényleg nagyon durva és „kreatív” Pinhead új csapata. A zene fémesebb, nyersebb lett, gyakorlatilag a sötét tündérmesére emlékeztető dallamok helyét átvette a rock, az elektromos zene és Ozzy, ami valakinek lehet, hogy pozitívum, de nekem speciel nagyon idegen volt ez a hangzásvilág. Összegezve a Hellraiser III még egy egészen vállalható film, és akik kicsit könnyebb, tucathorrorosabb vonalban akarják látni a cenobitákat, még ezzel a filmmel jobban járnak. De elmondtam már ezerszer sorozatelemzésnél: van egy pont, ahol meg kellett volna állni. A Hellraisernél pedig az a pont vagy itt, vagy nagy jóindulattal a következő rész táján volt.

értékelés: 7/10

Zoo_Lee