Az olvasók biztosan tudják, mi a slasher – nos, aki nem tudná, ez a sorozatgyilkosos horrorfilmek alműfaja. Tipikus alakja a hallgatag, arcát elrejtő mészáros, aki sorra szedi áldozatait, általában egy vele szemben elkövetett sérelem megtorlásaként, vagy valamilyen bizarr logikából. 1984-ben már megvolt nekünk a hörgő Michael Myers, a hokimaszkos Jason Voorhees és Bőrpofa, a láncfűrészes kannibál. Ezt az illusztris társaságot pedig ebben a bizonyos évben egészítette ki Freddy Krueger, aki a négyes talán legismertebb tagja hazánkban.

Mostantól kezdve sorra veszem majd a Nightmare-sorozat 7 részét, kezdetnek itt az első:

A szőke tinilány, Tina, szörnyű rémálmot él át egy éjjelen és ettől az emléktől nem bír szabadulni még nappal sem, ezért áthívja barátnőjét, Nancy-t és annak fiúját (Johnny Depp, első szerepében), hogy este aludjanak nála és vigyázzanak rá. Hamarosan megjelenik a helyi menőcsávó Rod is, így már 3-an vigyáznak a félős lányra. Viszont senki sem készülhet fel arra, hogy Tinát a Roddal eltöltött pásztoróra után egy láthatatlan valami felkoncolja. Egyre több jel mutat arra, hogy mind az elhunyt, mind a hamarosan gyilkossági váddal letartóztatott egykori szeretője, mind Nancy ugyanazt a lidércnyomást élték át: egy összeégett arcú, ujjai végén pengéket hordó, vörös-zöld pulóvert és kopott kalapot viselő fickó (Robert Englund) üldözte őket. Elképesztően kékszemű hősnőnk pedig percről perce biztosabb lesz, hogy ez a rém végzett barátnőjével, és hogy értük is eljön – hacsak ébren nem tudnak maradni…

Wes Craven író-rendező nagyon odatette magát ezzel a művel, ami a Last House On The Left és a ’77-es Sziklák szeme után kitörölhetetlenül beírta őt a horror nagykönyvébe. A populáris kultúra gazdagabb lett egy rendkívül jól kitalált szörnnyel, akinek poénjai utolérhetetlenek, módszerei utánozhatatlanul eredetiek, pengéi pedig elérnek, akárhol is vagy – hiszen aludnia mindenkinek kell…  Talán most láttam másodszor, de nem emlékeztem, hogy ennyire jó film! Átvitt értelemben a tinédzserkor viszontagságait vonultatják fel előttünk: a felnőttek fennhatóságával szembeni lázadás, a szexualitás felfedezése és a világgal szembeni tehetetlenség érzése mind-mind benne vannak.  Heather Langenkamp személyében egy hétköznapi, de erős és szép hősnőt kapunk, aki nagyszerűen játszik, az ember könnyen azonosulhat vele (a sorozatban még kétszer felbukkan a Freddy főellenségévé váló Nancy-ként, de erről majd úgyis olvashattok) A már ekkor is elismert Robert Englund pedig azóta is élő legendának számít a borzongatós mozik rajongóinak szemében. A Rémálom az Elm utcában ötletes halálnemeivel, ikonikussá váló képeivel (falból kijövő Freddy, pengék a fürdőkádban, stb.) és a jól kinéző speciális effektjeivel saját korában óriási siker lett; ráadásul kiállta az idő próbáját, hiszen ma is ott a helye a horror alapművei közt, még mindig nézhető és szerethető. (Sajnálatos, hogy a tavaly elkészült újra meg sem közelíti a színvonalát…)

értékelés: 10/10

Hamarosan jelentkezem a következő résszel!

tvshaman