Megmagyarázná nekem valaki, hogy egy lelkiismeretes rendezőt, aki a világnak adta a Sziklák szemeit és Freddy Kruegert is, mi vihette rá arra a szörnyűségre, hogy 11 évvel a Sikoly harmadik része után még egy folytatást kanyarítson a sorozatnak? A műfaj ugyan az elmúlt években alaposan termelt még szutyko…akarom mondani kiparodizálandó anyagot, de nem lehetett volna ezt belesűríteni egy másik filmbe, és meghagyni a Sikolyt szép emléknek? A Sikoly 4 ugyanis nem pusztán rossz film lett, egyenesen olyan, mint egy övön aluli ütés mind a korábbi részeknek, mind a rajongóknak.

 

Az évek alaposan elteltek az eredeti woodsboroi gyilkosságsorozat óta. Dewey és Gale házasok, Woodsborooban élnek, és készülnek az éves őrületre a gyilkosságok évfordulóján. Sidney is tervez hazalátogatni, aki időközben könyvet írt az élményeiről, és próbál kitörni a megmentendő kislány szerepkörből. Azonban a nagy találkozás előtt egy nappal két kiscsajt, akik a Döfés filmeket nézik és azon vitatkoznak, hogy milyen gagyik az új horrorfilmek, meglátogatja az új Ghostface, és szépen ki is dekorálja őket a jó öreg konyhakéssel. A pokol ettől kezdve elszabadul: Sidney unokahúga, aki kísértetiesen hasonlít rá, ugyanolyan fenyegető hívásokat kezd kapni, mint nagynénje az eredeti Sikolyban, Dewey szerencsétlenül próbálja visszatartani a pánikot az internet és a tömegmédia korában, Gale pedig férje tiltása ellenére néhány horror geekkel (Randy helyettesei) összeállva próbálja ismét kideríteni, mi áll a gyilkosságok hátterében, miközben Sidney ahányszor csak alkalma van rá, szétrúgja a csuklyás seggét…

Itt a legnagyobb probléma a Sikoly 4-el kapcsolatban: Wes Craven maga is tisztában állt azzal, hogy a karaktereinek jellemfejlődésen kell átesniük az eltelt idő miatt, de mintha a figyelmét elkerülte volna az az apróság, hogy a szereplők így annyira messze kerültek az “izgulunk értük, hogy ne murdáljanak meg” szerepkörtől, hogy ilyen hibát legfeljebb egy pályakezdő író barmolhatott volna össze. Sidney olyan profin veri ki a sz**t is Ghostfaceből, hogy esküszöm a gyilkost jobban féltettem, mint őt. Dewey szerencsétlenkedései sem ütnek akkorát, mint régen (a balfácánkodása a rátapadó rendőrcsajszival pláne nem), Gale szerepe pedig annyira felesleges, erőltetett és klisés, hogy az már fáj. A horrorgeekek még viszonylag viccesek, pláne az elméleteik a horrorfilmek megváltozott szabályaival kapcsolatban (dióhéjban: egy slashert csak a melegek élhetik túl), de mondanom sem kell, a közelébe sem érnek Randynek a korábbi részekből. Maga a tematika, hogy olyan az egész, mintha valaki remaket készítene az eredeti gyilkosságsorozatból, csak épp az eredeti szereplőket is bevonva, még nem lenne rossz, de könyörgök, nem tűnt fel valakinek, hogy ez anno egy tinihorror volt? Mit keres itt Neve Campbell mittudoménhányévesen, és hogy lehet, hogy rajtuk van a fő hangsúly, míg a tinik rétege, és Sidney unokahúga is végig a háttérben maradnak, holott a logika szerint nekik kellett volna a főszerepbe kerülniük? Nem lett volna jobb, ha Sidneyéket épp csak megemlítik, és hagyják, hogy az új generáció is megküzdjön a saját Ghostfacevel? Lehet, hogy már azzal is jobban jártunk volna, ha Wes Craven remakeli az eredeti Sikolyt, mondjuk amolyan Sam Raimi – Evil Dead mintát követve, de nem ez történt, és a végeredmény súlyos kívánnivalót hagy maga után. Ez az a pont, amikor meg kell állni. Sidney úgyis túlél minden részt, Ghostface személyazonosságán meg a végén mindig meglepődünk, de nincs az a töltelék, amivel ez a szitu ismét eladhatóvá válna.

szellemes értékelés: 4/10

Zoo_Lee