A borító tanulsága szerint ez a film egyszerre akció, sci-fi, fantasy és horror, bár szerintem kifelejtették a legfontosabb és egyben legdirektebb meghatározást, miszerint KURVASZAR. Ez pedig felettébb nagy hiba annak a szemszögéből nézve, aki ezt az egész koncepciót megpróbálja egy kicsit is komolyan venni, ugyanis lehetetlen!! Godzilla méltó vetélytársa feliratot szintén olvashatjuk – szóval nincs trash-rajongó, akinek ne jönne meg az étvágya ezek után!

Az elmondottakon túl filmünk legfőbb erényének mégis azt tartom, hogy ez az alkotás egy laza mozdulattal képes maga mögé utasítani minden általam eddig látott, maxi-gáznak titulált kaijut vagy egyéb szörnyes trash-múvit úgy, hogy közben érzelmi palettánkon a könyörgésszerű sírástól a velőt rázó röhögésen keresztül mindenféle reakciót megpróbál előcsalogatni belőlünk – merthogy komolyan veszi magát!! Szóval garantált szórakozás minden korosztálynak, akinek van egy teljesen felesleges, kidobálásra szánt másfél órája, és baromira nem tud mit kezdeni az életével…

Minden kreativitást nélkülöző sztorink a következő: régészek egy elfeledett barlangba találnak egy bitang nagy csontvázat, mellette meg valami kis összeaszott ufószerű alakot egy ékkővel vagy mivel. Gondolom, nem mond nekik semmit a Dungeons & Dragons neve, mert óvatlanul belesétálnak egy járatban, ahol mindenkit halálra éget egy sugár, csak a gonosz tudós marad meg. Ugrunk az időben, mikor is felszínre hozták, kiásták az egész csontvázat, és mindenki örül. Az űrben (csúcsbénán kinéző) földönkívüli barátaink úgy gondolják, jó móka lesz, ha életre keltik a szörnyet, így aztán Yonggary feléled, és elkezdi disztrojkodni azzal a nem titkolt céllal, hogy elpusztítsa az egész emberiséget. Közben egy másik tudós meg a főszereplő csaj hierogrifákat fejtenek meg, miszerint a monszter homlokán lévő cuccba kell lőni, és akkor mindenkinek jó lesz. Közben a túl sok Star Trek-et néző ufók Yonggaryt elteleportálják (!) egy másik városba, ahol a változatosság kedvéért szintén tör-zúz. Hadsereg, légierő, minden ami él és mozog támadja a bestiát, de csak nem árt meg neki; még ilyen jetpack-es kis emberkék is lövöldöznek rá, hátha nekik sikerül, ami a bazinagy tankoknak nem, logikus. Végül aztán kilövik a homlokán lévő bizbazt, és csodák-csodájára megszelídül a lény!! Erre az ufók haragjukban felélesztik a földalatti kispadon pihenő Cykert (hasonló csoda, bár inkább egy kullancs-teknős brutális keverékére emlékeztet engem), s egymásnak csapnak a szörnyek. Hogy ki fog győzni kettejük közül, az nem is lehet kétséges, már ha abból indulok ki, mennyire drukkolnak neki az emberek…

Ez a Yongarry névre keresztelt monsztra egyébként nem új-keletű jelenség, ugyanis már 1967-ben feltűnik dél-koreai celluloidszalagokon, mint a földrengés által életre keltett lény, aztán nagy hallgatás után 1999-ben készül belőle egy komolynak szánt, de röhejesen szar remake. Annyira fárasztóan gagyi, szánalmasan fos, hogy negyedóra után szinte már legszívesebben azt kívánnád, hogy bárcsak lépne rád a következő pillanatban, mert megváltás lenne az a halál. Agyfasz ide vagy oda, azt is el kell mondani, hogy ezek miatt az orbitális faszságai miatt annyira bénán szórakoztató – persze csak azoknak, akik szeretik az ilyen igénytelen trash-produktumokat. Én speciel végig sírva röhögtem (vagy röhögve sírtam?!) rajta, pedig 96 percnyi tömör és gigantikus agyfasz azért számomra sem semmi. Minden percben ócska klisék, kretén szereplők, agyatlan dialógusok, csúcsbéna effektek, szóval minden, ami adott egy „jófajta” trash szarhoz. Azt azért zárójelbe tenném hozzá, hogy a végén én is úgy kiáltottam fel, hogy „Úristen!” – talán a megkönnyebbülés, talán a megrökönyödés váltotta ki belőlem, de a lényeg, hogy képes voltam megnézni, és még élek…

Értékelés: 10/10 (valójában 4)

eyescream