Vakként a bűnözők ellen halmozottan hátránnyal indulsz, de ha vársz, míg sötét lesz akkor máris fórt kovácsolhatsz belőle. Audrey Hepburn a Ketten az úton viszonylagos sikere után úgy döntött, férjével Mel Ferrer-rel, házasságukat mentendő elkészítenek egy közös filmet, miben Audrey játszaná a főszerepet, társa pedig a produceri munkálatokat látná el. A kiválasztott mű, Frederick Knott Várj, míg sötét lesz című színdarabja lett, az asszony határozott kérésének megfelelően a rendezői székbe pedig a James Bond filmeket jegyző Terence Young ült. Bár a házasságuk menthetetlennek               bizonyult, a végeredmény minket, nézőket maximálisan kielégített.

A fotózással foglalkozó Sam Hendrix (Efrem Zimbalist), feleségével, Susie-val (Audrey Hepburn) él New York egyik külkerületében, egy társasház alagsorában. A nő nemrég vesztette el látását, egy autóbalesetet követő tűzben, és mikor vakon kóborolt a forgalmas utcákon Hendrix volt az egyedüli ki segített. Ezért nagyon tiszteli férjét és csak tőle függ. A férfi ráadásul maximalista és nejétől is a legjobbat várja el, neki kell lennie a „vakok világbajnokának”. Mindent meg is tesz de nem könnyű feladat, egyetlen segítsége pedig a komplexusokkal küzdő szomszéd kislány, kivel nem szívlelik egymást. Ennek ellenére boldogan tengetik mindennapjaikat, a sorsukat megváltoztató események pedig már a spájzban vannak.

A főcímben – amit Henry Mancini fenyegető zenéje fest alá -, egy jól szituált szőke nő sürgeti az asztalnál tevékenykedő öregurat, gyorsabban varja bele a játékbababába azokat a heroinos zacskókat, mert az Amerika felé tartó repülő nem vár rá. A nő hamar túljut a csomagellenőrzésen, nem is csoda, hisz ilyenkor nem hogy a WTC elleni merénylet, de még München is a távoli jövőt képezte. A repülőn megismerkedik Sam-mel, akire rábízza a babát, miután a gépről leszállva sötét alakot pillant meg a terminál teraszán. A gyanútlan férfi haza viszi a játékszert, a nőt viszont elrángatják és legközelebb már holtan kerül elő, ráadásul a fotógráfus szekrényéből, ahol három férfi szövetkezik, bármi áron de visszaszerzik a babát.

Sam keresett fotósként gyakran járja a világot, így nem kell sokat várni, hogy elhagyja otthonát, magára hagyva így feleségét. A gengsztertrió ezt kihasználva kitalál egy történetet, amivel finoman de igen határozottan kiakarják csalni a babát a vak nőtől. Igen ám, de Susie állapotából adódóan tényleg nem látta a babát, ráadásul az egyik rosszarc (Richard Crenna) érzelmeket kezd táplálni az elesett nő iránt. Viszont az egészet kiagyaló, elmebeteg Roat (Alan Arkin) nem kegyelmez, kezébe veszi az irányítást és társain is átgázolva, bekeményít.

Az egész mozi lényegében egy nappaliban játszódik, ami szép lassan átváltozik a békés otthonból, egy sötét cellává. Le se tagadhatná, hogy színdarab adaptáció, ezért Hitchcock Kötéljének megoldásai visszaköszönnek, de mivel itt szó sincs vágásnélküliségről, így kamaradarab ellenére ez egy ízig-vérig ezüstvászonra való mű, a mozi adta lehetőségeket pedig maximálisan kihasználja. Susie elhagyatottságát pazar érzékkel láttatják, több adekvát beállítás a kihalt utcafrontról, utalások az egyedül létre, vagy éppen mikor Sam leint egy taxit, az lassítás nélkül fröcsköli le leendő ügyfelét, a férfit ezzel meg sem lepve. Ez egy ilyen környék, ez egy ilyen világ, a nő csak magára számíthat. Terence Young rendezése precíz és kifinomult, minden kelléknek és minden mondatnak jelentősége van. Nem csak díszletként használja a tárgyakat, hanem érzékeltet velük. Zseniális kép, mikor Hepburn rájön, hogy a telefonzsinórt elvágták. Az egész jelenet a lépcsőkorlátján keresztül van felvéve, ezzel is tudatosítva a nézőben, hogy most már végérvényesen börtöne lett a lakása, a színésznő szemei ártatlan őzikéből, a halált megneszelő gazelláévá változik. Ezt követő felindultságában összetör egy asztali lámpát és rájön a sötétséget életében először barátjává fogadhatja. Notórikusan összetöri az összes fényforrást, és a zeneszerző Henry Mancini innentől kezdi igazán elemében érezni magát. A gyomor összerándul, a sürgető, lüktető zene hatására az utolsó mentsvár puskagolyóként robban a néző agyába, és onnan megállíthatatlanul robog tovább az idegtépő fináléba. A végjátékot Young a végletekig, már-már komikumba hajlóan kiélezi. Az utolsó tíz perc szinte vaksötétben játszódik, hangokat hallva csupán, mikor látunk valamit, akkor is csak Hepburn pszichológiai kínzásának lehetünk tanúi. Ez a pszichohorrorrba átcsapó krimi, a színészeknek igazi jutalomjáték. Audrey Hepburn egy vakoknak fenntartott iskolába járt, hogy megtanulja a világtalanok jellegzetes mozgásait, szerepét segítendő speciális kontaktlencsét visel. Végig hihető és a szánalmat egy percre sem idéző játékkal rukkol elő, ha néha mégis teátrálisan játszik, az is inkább az eredendő alapanyagnak és az évszámnak tudható be. És míg ez élete végső nagy filmje és egyben utolsó Oscar jelölése, addig Arkin pályájának pedig első igazi nagy szerepe. Már első, a láthatatlan emberhez hasonló feltűnése is a filmművészet egyik legkiemelkedőbb momentuma, szinte érezni lehet a sötétséget és a borzalmat, amit hoz magával. Fekete kerek napszemüvegével, nem törődöm stílusával igazi csúszómászó geci, akiről bármit el lehet hinni. A film közben kétszer kerül le róla a napszemüveg. Egyszer megtörli Hepburn fehérneműjével, amit finoman meg is szaglász, illetve a végén, de akkor szemeiből már a teljes őrület tükröződik. Young nem reformálta meg a zsánert, de a kiemelkedő rendezésnek és a katartikus finálénak köszönhetően egy fenomenálisan szórakoztató, igazi, moziba való pszcihothrillert alkotott. Nemcsak a színészek, de az operatőr és a zeneszerző is egymást segítve és nem túl harsogva a másikat, együtt alkotnak egészet. Mivel főleg Hepburn-re épít a mozi, így kapunk kikacsintást régebbi filmjeire (Sabrina, My Fair Lady), utóéletét tekintve pedig egyes jelenetei többek közt De Palma Femme Fatale-jában és a Sin Cityben köszönnek vissza. Remekmű!

Értékelés: 10/10

Miskei