Ha van olyan film, amit idén szinte visítozó tinilányként vártam, az nem más, mint a Farkasember újrafeldolgozása (affene, az új Rémálom az Elm Utcában-hoz új bevezető kell majd). Szinte ledöbbentem, hogy Hollywood remake-et készít egy olyan filmből, ami több, mint hatvan évvel ezelőtt jelent meg, és a keményvonalas horrorfanatikusokon kívül valószínűleg már a kutya sem emlékszik rá. Ráadásul az egész megspékelve olyan színészekkel, mint Sir Anthony Hopkins, Hugo Weaving… és még csak várnom sem kellett. Hatalmas hálás köszönet a magyar forgalmazónak, hogy a világpremierrel egy időben ülhettem be a vetítőterembe én is.

Remélem nincs közöttetek senki sem, aki nem ismerné az 1940-es, Lon Chaney-féle Farkasember alapsztoriját. Lawrence Talbot hosszú idő után hazalátogatott szülővárosába, apja régi birtokára, de pechjére szinte az első ott eltöltött estéjén megharapta egy farkasember, aminek hatására ő is szörnnyé változott, és ijesztgette a nagyérdeműt öt fekete-fehér, változó minőségű horroron keresztül. Az elvárásaim az újragondolással kapcsolatban hatalmasak voltak, hiszen szerintem Chaney alakítása anno zseniális volt, és a régi Farkasember egyike a legnagyobb kedvenceimnek.

A készítők pedig tisztességes munkát végeztek. A Farkasembert az a fajta profizmus jellemzi, amiről nemrég az 1990-es Élőhalottak éjszakájával kapcsolatban is írtam: itt-ott elvettek/hozzátettek az eredetihez, miközben végig megőrizték annak az erényeit. A történetben jónéhány módosítás van: Larry például nem csak úgy, jópofizásból tér haza a családi fészekbe, hanem egy színészi társulat tagja, ami épp Angliában ad előadásokat, amikor üzenetet kap, hogy testvére, Ben, napokkal korábban eltűnt, és úgy tűnik, a család legrosszabb félelmei igazolódnak be. Mire Larry hazaér, már meg is találják a bratyó maradványait, amit valami hatalmas állat elég alaposan megcsócsált. A falubeliek egy elszabadult őrültre gyanakodnak, vagy arra, hogy a közelben táborozó vándorló cigányok egyike követte el a gyilkosságot, amire az is okot adna, hogy Ben nem nézte jó szemmel a jelenlétüket. Ezen a nyomon elindulva Larry be is jut a táborukba, sajna egyidőben a felfegyverzett városi csőcselékkel, és a feldühödött vérfarkassal. Természetesen a dologból mészárszék kerekedik, jó sok vérrel és letépett végtaggal, aminek a végén Larry megküzd a bestiával, megölni nem tudja, ellenben a szörny hatalmas sebet ejt rajta. Bár csodával határos módon életben marad, a seb másnapra szinte teljesen eltűnik, a falubeliek rettegni kezdenek tőle, egyedül idős apja, annak szolgája, és bátyjának gyönyörű menyasszonya, Gwen tartanak ki mellette. Azonban egy hónap elteltével ismét feljön a telihold, Larry brutális rémséggé változik, és lemészárolja a falu elöljáróit. Másnap reggel a Scotland Yard emberei találnak rá, véres, széttépett ruhában, egy fatörzs belsejében. Letartóztatják, és elmegyógyintézetbe küldik Londonban (igen, az a régi szadista változat a jeges víz és az elektrosokk gyógyítónak vélt hatásaival), csakhogy aztán ismét letelik az egy hónap, és feljön az új telihold…

Bár a történet egy-két apróbb logikai malőrt leszámítva rendben van, a filmnek mégis van néhány súlyos hibája, ami ront az összképen. Ezek pedig a stíluskeveréssel kapcsolatosak. Már amikor az első infókat hallottam erről a filmről, csodálkoztam azon, hogy miként lehet mai, nézhető horrorfilmet készíteni egy olyan hatvanéves alapanyagból, ahol a főhős a szörny, ráadásul még megijedni sem tudunk tőle, napjaink horrorrajongói pedig elsősorban a szörnyeknek szoktak szurkolni. Nos, a megoldás ebből a szempontból érdekes, ugyanis a Farkasember nem vegytiszta horror. Sőt, még azt is el tudom képzelni, hogy a nézők nagy része még horrornak sem fogja nevezni. A vérfarkasos részek stílusa engem leginkább a Van Helsing című Hugh Jackman főszereplésével készült akció-horror orgiára emlékeztetett (ami nem baj, mert az is az egyik kedvenc filmem), a Londonban játszódó rombolós jelenetek pedig a 2003-as Eric Bana-féle Hulk városi jelenetéhez volt hasonlóak. A hangulat viszont tökéletesen el lett találva, remek, a borongós, 19. század végi füstfelhők borította Anglia szinte életre kel a vásznon.

Mivel megemlítettem Sir Anthony Hopkinst, Hugo Weavinget, illetve felhozom melléjük a főhőst játszó Benicio Del Torot, gondolom mindenki számára egyértelművé válik, hogy a színészi játék lenyűgöző, szinte szemet kápráztató azt nézni, hogy mit alkotnak ezek a színészóriások együtt. Bár az igaz, hogy én Mr. Del Toro korábbi munkásságát nem ismerem annyira, és eleinte nem értettem, miért kellett egy portugál származású színészt választani az angol Lawrence Talbot szerepére, mindent megértettem, miután a fickó megjelent a vásznon. Amellett, hogy nagyon jól hozza az átoktól szenvedő fiatal nemest, a szereposztás fontosabbik szempontja inkább az lehetett, hogy Benicio Del Toro olyan szinten hasonlít Lon Chaney Jr.-ra (legalábbis sminkben és jelmezben), hogy az valami kísérteties.

A látványra, a hangulatra, a színészi játékra tehát nem lehet panasz, és ugyanez a helyzet a zenével is, ami hol pörgős, hol lassú, mindig tökéletesen passzol az adott jelenetekhez. A lényeg tehát az, hogy aki már több, mint tíz éve (vagy a Van Helsing óta) vár egy normális, nézhető vérfarkasos filmet (ha az Underworld sorozatot nem számítjuk), akkor imáik meghallgatásra találtak. Akik viszont a farkasemberes téma mellett még egy idegőrlő, minden igénynek megfelelő horrorra is számítottak, azok bizony nagyot fognak csalódni. Nekem nagyon tetszett a Farkasember, bár nem mondom, hogy lehetett volna jobb is, és bátran merem ajánlani mindenkinek.

értékelés: 8/10

Zoo_Lee