Az elmúlt néhány napban két olyan horrort láttam, amiben jóformán semmi nem történik másfél óra alatt (értsd: nem ugrik tíz percenként az arcomba egy vért okádó zombi, nem mészárolnak le minden huszadik vágás után két tinédzsert, stb.). Az egyik a Paranormal Activity volt, a másik pedig cikkem tárgya, a The House of the Devil. Ám míg az előző esetében nagyon sajnáltam, hogy nem sikerült elaludnom pár perc után és így végig kellett szenvednem a teljes játékidőt, addig a második filmnél csodálatos és egyben félelmetes időutazásban volt részem. Visszarepültem a nyolcvanas évek elejére. Mert ilyen filmek akkortájt készültek (ez is akkor játszódik, minden képkockáról árad a nyolcvanas évek hangulata), ez mégis több volt számomra egyszerű nosztalgiánál, a lerágott körmeim legalábbis erről árulkodnak.
Az alapszituáció egyébként az egyik kedvenc gyermekkori lapozgatós könyvemet juttatta eszembe a Kaland-Játék-Kockázat sorozatból, konkrétan az Elátkozott Házat (eredeti: House of Hell), ahol egy ördögimádó kultusz tagjai elől kellett bújkálni egy hatalmas házban. A könyv (szerencsére) azért lényegesen mozgalmasabb volt, de ezen film másfél órája sem fog senkit kellemes álomba ringatni, azt megígérem.

A film főhősnője, Samantha csóró diáklányként bérel albérletet a sulija közelében (az albérlet egyébként egy bazinagy ház, ergo csak amerikai viszonylatban mondanám csórónak). A lakbér fizetésével azonban gondban van, ezért – képesítés híján – bébiszitterként próbál pénzhez jutni. Így kerül kapcsolatba egy idős házaspárral, akik a várostól messze, a világ végén laknak, egy erdő közepén, közvetlenül egy temető szomszédságában (kell ennél jobb felvezetés?).
A ház urától, a hatvan év körüli Mr. Ulmantól már a találkozás első pillanatában hidegrázást kap szegény lány, ám mivel a férfi meglehetősen komoly fizetséget kínál egy néhány órás „munkáért”, ahol valójában nem gyerekre, hanem az emeleten szundikáló mamára kellene felügyelni, Samantha úgy dönt, hogy ezt a rövid időt ki fogja bírni Drakula házában. Így hát Ulmanék lelépnek, hősnőnk pedig éjszakára ott marad, kettesben a kedves mamával…
A film háromnegyedében tulajdonképpen nem is történik más, mint hogy Samantha a házban bóklászik, tök egyedül. Nem ront rá az anyuka láncfűrésszel, nem másznak ki zombik a temetőből sem, a film mégis egész idő alatt iszonyú hangulatos és félelmetes, noha csak az utolsó tíz percben pörögnek fel az események.

Az Ördög Háza megtekintése közben olyan érzésem volt, mintha egy vérbeli horrorklasszikust néznék a hetvenes-nyolcvanas évekből, ami valamilyen véletlen során eddig kimaradt az életemből. Egy olyan filmet, ami az Ómenhez, a Texasi Láncfűrészes Mészárláshoz, vagy a Péntek 13. első részéhez hasonlóan ma is képes ráhozni a frászt a nézőre.
Pedig az igazság az, hogy míg sok egykori horror-legenda manapság már képtelen fogyasztható filmet letenni az asztalra, addig 2009 egyik legjobb horrorját egy olyan manus írta, majd rendezte meg, aki az imént említett filmek elkészültekor még nem is élt.

Értékelés: 10/10

Blizz