A hellbent kifejezés eredetileg azt az embert jelöli, aki tűzön-vízen át kitart a céljai mellett, lehetetlen megsemmisíteni, a szexuális fetisiszták szlengjében pedig valószínűleg a domináns félre utalhat (ebben nem vagyok otthon :)). Egy ilyen valódi hellbent az “első meleg slasher film” reklámszöveggel beharangozott horror gyilkosa. Az alkotás 2004-ben készült Paul Etheredge-Ouzts rendezésében. Újító szándéka szerint egy olyan meleg gyilkosról szól, aki homoszexuális fiatalok körében szedi áldozatait. Nem egy kifejezetten újító műfaji film, viszont amit az eddigiekhez képest ad, az a slasher, vagy tágabb értelemben a horror eszköztárának homoszexuális szimbólumokká való olykor nyílt, máskor kevésbé nyílt átértelmezése.

A helyszín a melegek lakta West Hollywood, annak is Halloween-partyja. Négy fiatal “gay” jóbarát – egy rendőrségi asszisztens, egy életművész bad guy, egy transzvesztita és egy éretlen kölyök bulizásán keresztül ismerkedhet meg a néző a forró karneváli hangulat jellegével, és a kifejezetten homoszexuálisokra specializálódott gyilkos öldöklési szokásaival. Legelőször is beszéljünk róla, mert karaktere szerintem elég jól el lett találva.

(Egyben szólnék, hogy innentől inkább csak az olvassa tovább, akit nem zavar a pofátlan SPOILERezés. Ha a bevezetőn már túllendültél, akkor gondolom érdekel. Tehát szerezd meg a filmet, és ha nem érted, vagy utálod, akkor nosza, olvasd!)

A gyilkos egy tipikus gay-sztereotípiát képvisel. A készítők jól ráéreztek a serial-killer ikonográfiában alapból jelen lévő, akár homoszexuálisként is (át)értelmezhető vonásokra: a gyilkosok vagy nagydarab kérlelhetetlen macsók (Leatherface, Jason), vagy furán, “nemükkel” ellentétesen ill. nevetségesen öltözködnek (Freddy, Pinhead). A gyilkosból sem látunk mást az ellenfényben, mint a fején lévő szarvacskákat („iggazi bikaaa”), valamint az izmos testalkatát bőrszerkóban (utalás a bőr-fétisre), illetve tudjuk, hogy valami maszkot visel (szintén serial killer-jellemző). Tökéletes alanya így a karneválnak, remekül el tud vegyülni a nála is merészebb öltözékekben flangáló melegek között, ezért a potenciális áldozatok sem veszik őt először komolyan az erdei jelenetben. Azt hiszik, egy buliról idetévedt, kalandot kereső fickóval van dolguk. Sőt, remekül ráérezve a gyilkos szúróeszközének fallikus voltára, még a csupasz feneküket is mutogatják neki. Nem hülyeség: a pszichoanalitikus filmesztétikában a sorozatgyilkosok eszközeit gyakran értelmezik egyfajta gyilkos ál-falloszként, amely rendszerint a nemi vágyak elfojtásából adódóan rendeltetésének nem megfelelően hatol hímtagként az áldozat testébe (mint az anyu által uralt Norman Bates). A HellBent-ben előbb azt látjuk, ahogy a még homályban maradó gyilkos előránt valamit a nadrágjából (tökéletes megidézése a parkbeli légyottoknak), s később realizálódik, hogy az a valami bizony a szúróeszköz. Egyébként gyilkosunk fejlevágással foglalkozik, ami átvitt értelemben kasztrációs félelemből eredő kompenzációt is jelenthet.

A műfajhoz mérten jól kidolgozottak az áldozatok személyiségjegyei; tulajdonképpen a fontosabb slasher-szerepek majd mindegyike felvonul a HellBentben. Annyi azért megjegyzendő, hogy a meleg sztereotípiákat nem nagyon sikerült kikerülniük az alkotóknak, ennek megfelelően majdnem olyan figurákkal van dolgunk, mint egy Fiúk a klubból epizódban, csak jelen filmünk szereplői azért jóval emberszagúbbak.

Minden slasherben rosszul járnak a szerencsétlenkedő félszeg karakterek. Jelen filmben ezt Joey, az egy estére bőrszerkóba öltöző srác testesíti meg. Öltözéke elég nevetségesen mutat rajta, igazából teljesen ellentétes valódi jellemével. A leather-party-n kiszúrja álmai lovagját, a futballjátékos szerkóba öltözött fiút, aki barátai társaságában szépen lekoccantja magáról. Világos, hogy egy ilyen fiaskó után az érzékeny lelkületű Joey a wc-ben köt ki. A wc természetesen szexuális játék helyszíne, s ami még külön bukét ad a röpke beállításnak, az enyelgő felek fojtogatós játékot űznek, ezzel megelőlegezve a wc-n hamarosan bekövetkező gyilkosság tragikumát, s annak jellegét. Szerencsére a wc-re utánamegy a kiszemelt álompasi, aki elnézést kér előbbi viselkedése miatt, s mint az álomban (vörös fény, kissé életlen kép…), megadja neki a telefonszámát, randira hívja másnap…amiről nyilván csak fejvesztés terhe mellett hiányozhat, nos, ez hamarosan meg is adatik néki.

A másik áldozattípus a magas tesztoszteronszinttel megáldott, alkalmi drogos fickó, a bad guy, jelen esetben a biszex kávboj. Élvezi az életet, ahogy csak lehet, hát jól meg is büntetődik a szabályok szerint (gyilkosunknak az is baj, ha nem elég tökös valaki, az is, ha túlontúl az – utóbbi esetben már konkurencia). Egy stroboszkópos elektro-bulin a kávboj annyira beszív, hogy minden elmosódik körülötte és szó szerint szétesik. Remek a strobe-os villanások és a vágások (cut is the knife’s cut – ahogy a nagy Hitch tanította) elegyítése, a gyilkos pedig továbbra sem különösebben feltűnő a maga öltözködésével.

Transzvesztita szereplőnk talán a különc, egyedi, de jóindulatú áldozattípust testesítheti meg, aki igazából egyedül áll a szexuális szokásaival, ezért jelen esetben nem képes pasit fogni magának. (Persze azért is jelen lehet, hogy a kvázi-női vonal se maradjon ki.) Még a gyilkosnak sem kelti fel a figyelmét, ő azt hiszi, hogy nővel van dolga. Mikor azonban kiderül a turpisság, egyetlen jólirányzott nyisszantással lerepül a transzvesztita feje, mintha gyilkosunk csak hirtelen óhajtaná kompenzálni figyelmetlenségét.

A film arra a sztereotípiára játszik rá, hogy a melegek lehetőleg minden bulin minden alkalmat kihasználnak egy jó kis kalandra. Jelen esetben ez még érvényes is lehet, hiszen egy ereszdelahajamat-típusú karneválról van szó. A többiekhez képest visszafogottabb rendőr-asszisztens srác (az egyszerűség kedvéért legyen a továbbiakban rendőr) csak barátainak némi unszolásra követi a bőr-fetisiszta buliba betérő motoros pasit (aki tetszik neki), s nem véletlen, hogy éppen a bár fogatagában villannak be a gyilkos fején látott szarvacskák. Nagyon jól eltalált a hangulat: kötözés, bilincs, ketrec, tehát s/m kellékek és szituációk montázsai szolgáltatják az alapot ahhoz, hogy igazán jól működő áthallások jöjjenek létre a “perverzió”, a homoszexuális játékok, és a horrorisztikum között. Funkcionálisan is értelmezhető ez a filmes játék: a jelen esetben promiszkuisabb meleg szereplők nagyobb veszélyben vannak, hiszen gyakorlatilag önként lesznek résztvevői a szadomazochisztikus orgiának.

A rendőr srác éppen a felfokozott “szexualitású” gyilkos ellentéte. Szintén kiváló ellentét, hogy a hivatalos szerv, saját elmondása szerint képtelen használni a lőfegyverét egy korábbi balesetből kifolyólag (amikor is kinyomódott a szeme, és helyébe került a mostani üvegszem). Szexuális nyelvezetre lefordítva gyakorlatilag képtelen LŐNI, ehhez pedig remekül illik kissé félszeg természete, amivel az udvarlást is elbénázza. Azt lehetne mondani, hogy a srác a melegek körében ismeretes egyenruha-fétis töketlen képviselője, a szerep kifordítása. Mindemellett tipikus jópasi, testi adottságaiban is nagyon rendben van, csak hogy a félénk férfitípusok kedvelői is megkapják a magukét. Ezen kívül józan és megfontolt, nem hajlandó egyéjszakás kalandokba keveredni, szóval nyilvánvaló, hogy ki lesz a túlélő.

Viszont amennyire finom a karakterek jellemzése, olyannyira csapja agyon a filmet a konfliktus teljes hiánya.

A leginkább az zavart, hogy a gyilkos személyéről az égvilágon semmit nem tudhattunk meg a fentieken kívül. Minden valamirevaló slasher ugyanis legalább eligazítja a nézőt, hogy a szerencsétlen bomlott elméjű killer mitől zakkant meg, vagy ha nem is a földi létben keresendő az eredete, mégis minek-kinek a hatására köszönhető a jelenléte. Itt egyedül az ünnep nyújthat némi támpontot. Mindenszentek éjszakáján az egyik kelta hagyomány szerint az előző évben elhunyt bűnösök lelke tér vissza, akik ez ideig állat képében bolyongtak, s most új testet keresnek maguknak. A mi gyilkosunk esetében az állat szó helytálló mind attribútumok (szarvak és bőr), mind viselkedés tekintetében, azonban ő csak áldozatai fejét gyűjti trick or treat tarisznyájába, meglehetősen homályos céllal. Lehet persze maga az ördög is, aki fejeken keresztül lelkeket gyűjt, akkor viszont teljesen értelmetlen az a mód, ahogyan végülis sikerül megsemmisíteni: a rendőr-srác egyszerűen lelövi, és kész vége. Szerintem az alkotók csak simán le akarták zárni valamivel a sztorit, mert már elérkezett a 90-ik perc. Viszont így tökéletesen tönkrevágták a gyilkos misztikumával kapcsolatos drámaiságot. Simán lehetett volna köríteni egy gay-specifikus okkult vonallal, ha már amúgy is a horror és a melegkultúra elemeit játszották át egymásba az alkotók. A Halloween szimbolikája egyébként tetszetős módon jelenik meg a szemkivágás motívumában (lsd. töklámpás), ez viszont csak erőltetett módon kapcsolódik egy zsaru-fétis lejáratásához, gore-nak elég gyenge (hiszen üvegszemről van szó), homoszexuális szimbolikája nincs, tehát sehogy sincs helye a történeten belül.

A film maga nem tartalmaz túl sok fordulatot, a suspense mérsékelten izgalmas, a gore-faktor és a misztikum pedig nem valami magas, inkább azoknak ajánlanám, akik EGYSZER látni akarnak egy homoszexuális gyilkosságokkal tarkított slashert (ez utalás volt arra a sablonra, hogy “egyszer nézhető”).

Pasolini

értékelés: 4/10