A nyolcvanas éveket szerintem mindenki visszasírja, nem feltétlenül ugyanazon okokból. A sok vén kommunista faszkalap még mindig szívesen maszturbálna Kádár János fényképére (ami ezen korosztályban technikailag már nehezen kivitelezhető), de a buzi popzenekedvelők is akkor érezhették magukat a toppon (hol vannak ma már az olyan melegfront-emberek, mint Jimmy Somerville, vagy Boy George?). Aztán voltunk mi, akik a nyolcvanas évek második felében totál rákattantunk a képmagnó nevű csodára (a kedves szellemi fogyatékos olvasók kedvéért: a VHS-ről van szó), hisz’ végre mázsaszámra nézhettük a sok nyugati mocskot, amire már igencsak megnőtt az igény azok után, hogy azt megelőzően leginkább csak a Lolka és Bolkára meg a Kisvakondra tudtuk verni a gyíkot. Aztán hirtelen ránkzúdult a Póver kapitány a jövő harcosaival együtt, jött a Jean Claude Van Damme, meg a Dudikoff, velük együtt pedig az első all-time favourite filmek, ami valakinél az Indiana Jones sorozat, másnál a Rambo, és még lehetne sorolni naphosszat (ja, sokan szeretik azt a fos Péntek 13-at is!). Számomra ezen alkotások népes táborába tartozik a “The Hitcher”, ami véleményem szerint minden idők egyik legjobb thriller-e, bár lehet, hogy csak azért gondolom így, mert amikor először láttam, akkor még durvának hatott az én Pityke őrmesterhez szokott érzékeny kis lelkemnek. Akkor mindenesetre Rutger “stoppos” Hauernek a pillantásától is kb. beszartam és hát rettentően kiváncsi voltam, hogy Michael Bay producer úr és kis barátai mit tudnak majd kihozni a remake-ből. Érdekes módon a rendezői székbe ezúttal is egy videóklipes faszit ültettek, ami a Texas Chainsaw Massacre remake-nél (szintén Bay produkció) meglepően jól sült el. De vajon a Hitcher esetében sikerült-e a bravúr?

A film elején megismerjük két fiatal hősünket, akik időnként dugnak (ezt nem látjuk), meg autókáznak (ezt látjuk), utóbbi közben pedig véletlenül majdnem elcsapnak egy fószert, aki az éjszaka kellős közepén egy nem túl forgalmas országúton stoppol. Mármint nem zoknit, hanem autót. Hőseinkben buzog a jószándék, és jól otthagyják a majdnem elgázolt fószert, ám a véletlen úgy hozza, hogy később ismét egymásra találnak. Ekkor már azonban nem utasítják vissza az eleinte szimpatikusnak látszó fickót; felajánlják neki, hogy elviszik egy darabon. Ez azonban utólag elég rossz húzásnak bizonyul, miután az idegen kést szorít a kissé megrémült főhősnő szemgolyójához, ám rövid szarakodás után egy ügyes csellel sikerül megszabadulni a pszichopata fószertől. Nyilvánvaló persze, hogy ez csak ideiglenes állapot, így aztán hőseink sokat fognak még szopni, mire a szűk másfél órás játékidő végére érünk.

Többet nem szándékozom írni a sztoriról, hisz’ az alapszitut úgy érzem bőven sikerült felvázolnom, spoilereket meg nem akarok lelőni, hogy mittomén a hetvenötödik percben meghal a főhősnő, meg ilyenek, mert biztos sokan még csak az ismertetőm elolvasása után fogják megnézni a filmet. Az előbb persze vicceltem ám, ami a főhősnő halálát illeti… vagy mégsem? 🙂 Na mindegy, kapjátok be! Ami a lényeg: amikor anno megtudtam, hogy a nálunk Országút fantomja címen ismertté vált filmet is rimékelik, nem éreztem azt, hogy erre feltétlenül szükség volna, igaz, anno a Texas Chainsaw esetében is így voltam ezzel, ott azonban kellemesen csalódtam. Csakhogy a TCM újrájával ellentétben itt nem volt túlságosan kreatív a forgatókönyvíró, a legnagyobb újdonság itt mindössze annyi, hogy már a kezdetektől adott a férfi és női pozitív hős (vagyis áldozat), míg ugye az eredetiben egy csókával indultunk és csak később jött képbe a szép benzinkutaskislány. Így aztán úgy alakult, hogy míg az eredetiben már a film elején sikerül megteremteni a feszültséget (éjszaka, zuhogó eső, egyszem balfasz az autóban, mellette a pszichopata őrült), itt ezt sajnos később sem sikerül elérniük a készítőknek, akik ráadásul néhány eléggé idegtépő jelenetet teljes egészében kihagytak a remake-ből. Az Equilibrium-os/SillentHill-es/GyűrűkUrás Sean Bean szintén nem az a rémísztő sorozatgyilkos típus, és bár nem játszik túl rosszul, Rutger Hauernek halovány árnyéka csupán (Bean védelmében azért annyit megjegyeznék, hogy Hauert ebben a szerepben más színész sem tudta volna űberelni). Összességében tehát a 2007-es Hitcher egy közepes filmecske lett, így valószínűleg mindenkinek csalódást fog okozni, aki látta a kiváló ’89-es változatot, aki viszont lemaradt róla, annak talán még tetszeni is fog.

értékelés: 4/10

Blizz