A brit horrfilmgyártás az utóbbi 20 évben haldoklott. Nem is tudom, hogy a Hammer stúdió alkonya után a zseniális Hellraiserenkívül készült-e más igazán jelentős és jó angol horror. Persze mindig felbukkan néhány tehetséges ember, aki nem hagyja veszni az örökséget, amit honfitársai lefektetettek. Ilyen figura Alex Chandon is, aki underground körökben két ultrabrutális amatőr rövidfilmjével vált ismertté. A Bad Karmaban krishnásnak álcázott űrlények trancsíroznak fel néhány embert, míg a Drillbit egy posztapokaliptikus mutánsirtó eposz. Ugyan a két alkotás meglehetősen kezdetleges volt, fantázia és átlag feletti színvonalú vér-bél effektek azért rejlettek bennük. Chandon ezek után kapott lehetőséget, hogy életében először (és egyelőre utoljára) filmre forgasson. A Pervirella című bizarr erotikus film nemzetközi elismerést hozott számára. Így figyelt fel rá a Cradle of Filth nevű giccs és kliséhalmaz zenekar frontembere, melynek következtében Chandon rendezhette a From the Cradle to Enslave videóklippjét. Chandont saját bevallása szerint annyira megihlette Daniék zenéje és az a miliő, amiben ők és rajongóik mozognak, hogy egy egész estés mozit kívánt elkészíteni az együttes közreműködésével. Ennek az eredménye a Cradle of Fear.
A CoF omnibuszhorror, négy rövid történetet foglal magában, valamint egy kerettörténetet. A történetek önállóan is teljesek, együtt azonban mozaikként alkotnak egyetlen nagyszerű sztorit.

Dani Filth játssza a Férfit, aki kulcsfontosságú szereplő, a vásznon töltött csekély számú percek ellenére. Mind a négy altörténet egy-egy hihetetlenül brutálisan elkövetett (okkult) gyilkosság meséje, amely valamilyen módon kapcsolódik a Férfihez. Az első történetben a gyönyörű Melissa (szerencsére mezetelenül is megcsodálhatjuk) tölt el egy kellemesnek semmiképpen sem nevezehető éjszakát a Férfi társaságában, amelynek hatására először megváltozik, majd később véget ér az élete…
A másodikban két feltűnően csinos betörőlány (természetesen őket is megcsodálhatjuk mezetelnül) választ rossz helyszínt a következő munkájához. Egy halhatatlan házigazda, és egy gyilkosságba torkolló belviszály nehezíti életüket. Valamint a Férfi figyelő tekintete…
A harmadik mesében egy igen csinos feleséggel (akit a változatosság kedvéért megcsodálhatunk mezetelenül is) megáldott féllábú ember a főszereplő. A férfit nagyon zavarja fogyatékossága, és egy orvossal való konzultációja után – melyben kiderül, hogy végtagját megfelelő donor segítségével pótolni lehetne – elindul, hogy új lábat szerezzen magának. Minden tökéletesen megy, amíg meg nem jelenik a Férfi…
A negyedik történet mindközül a legszuggesztívebb és legkiválóbb. Megmutatja mi is történik az emberrel, ha a mostanság oly népszerű, ám igen beteges oladalakat nézegeti az interneten. Főhősünk ugyanis ezt teszi, míg egyszer rálel a Sick Room-ra, amely valódi, interneten közvetített gyilkosságokkal kecsegtet, ahol a gyilkos megfelelő pénzösszeg fejében maga az oldalt böngésző szörföző lehet. A férfi az állandóan költözködő oldal megszállottjává válik, de mikor túl közel kerül a Sick Roomhoz, a játékot már a Férfi irányítja… Mindezen mozaikdarabkákat egy kerettörténet fűzi össze, amelynek az altörténetek egyben részei is. A különösen veszélyes sorozatgyilkos, Kemper (Dr. Lecter csupán sznob ficsúr hozzá képest) bosszújának, valamint egykori bebörtönzőjével, Neilson nyomozóval vívott párharcának meséje ez, amelyben természetesen a Férfi is nélkülözhetetlen szerepet játszik…

A Cradle of Fear tulajdonképpen félamatőr film. Videóra lett rögzítve, ez azonban senkit ne riasszon el. Nem Violent Shit szintű igénytelenségre kell itt gondoloni. Ez a legszebb videóra rögzített film, amit valaha láttam. A fantasztikus fényképezést sok, egyébként filmre forgatott fércmű megirigyelhetné. Az embernek alig tűnik fel, hogy nem 35mm-es filmet néz…
Chandon a film vágója is egyben, és itt jön a CoF másik nagy erőssége. A vágás és a hangtechnika szintén brilliáns! A nagyszerű érzékkel megválasztott néha kissé szokatlan kamerabeállítások és a perverz, hátborzongató aláfestőneszek igazi védjegyévé válnak a filmnek. A Cradle of Filth billentyűfutamai is megfelelően simulnak képsorok alá, sőt a vértől tocsogó finálé alá kifejezetten illik a Lord Abortion. Az ilyen filmek sarkalatos pontja a színészi tehetség, illetve annak hiánya. Itt a színészek általában jó teljesítményt nyújtanak (különösen a Kempert alakító David McEwen), bár néhány alakítás helyenként kissé amatőrnek tűnik, különösen Danié, aki sajnos igen nevetséges (mint általában), ahogy keménykedik néhány helyen, de legalább alig beszél 2 mondatot a film alatt. Mindazonáltal az idősebbek általában egész meggyőzően adják szerepeiket. Már a Drillbit és a Bad Karma is feltűnően brutális volt, a Cradle of Fear azonban a perverzió határáig fokozza a vér és belsőség szintet. A kvázi prológusként szolgáló bevezető már felkészíti a nézőt az elkövetkező borzalmakra: egy férfi torkát kitépik (mindezt riasztóan közelről szemlélhetjük végig), társa fejét pedig először kettészakítják, majd a csonkot biztos, ami biztos jó alaposan meg is tapossák. Közben persze a két szalonképtelen cselekedet eredményeként literszámra folyik a vér, agyvelő, szakadnak az inak-gégék.
A film azonban nem (csupán) ettől emelkedik az utóbbi években készült legjobb néhány horror sorába. Az alkotást hihetetlen vizuális fantázia, és független mivolta ellenére fantasztikus profizmus határozza meg. A történet ugyan egyszerű, de kellőképpen érdekes és misztifikált, a kemény effektek régóta tátongó űrt töltenek be, és az egészben végig ott van az a csak az angolokra jellemző ködös, gótikus hangulat, ami oly nagyszerűvé tette a Hammer filmeket is.

értékelés: 9/10

BMÁ