Andrea Bianchi neve valószínűleg nem sok embernek mond bármit is hazánkban. Az olasz úriember 1925-ben született és a 70-es évek óta rémisztgeti filmjeivel azon szerencsétleneket, akik voltak olyan mazohisták, hogy beültek egy Bianchi filmre a moziba. Körülbelül a Ruggero Deodato, Joe Damato, Bruno Mattei féle született tehetségek sorába tartozik. Az ő filmjeik többnyire olyan szarok, hogy az néha már jó, bár leginkább nem. Általában az erőszak, halál, szex triumvirátusból próbálnak valamit kihozni, mivel ezeket lehet a legjobban eladni. Ezzel persze nem bántani akarom őket, én is imádom az ilyen fos filmeket, mint sok más normális ember. Ezeknek a filmeknek van egyfajta bája, főleg azok számára, akiket nem csak a CGI-effektek érdekelnek. Bianchi a 70-es és 80-as években 26 filmet hozott tető alá rendezőként, ami azért elég szép teljesítmény. Ezek között van egy egészen különleges alkotás is, a Malabimba (1979), ami amolyan horror-pornó. Bianchi filmjeire (legalábbis azokra, amiket láttam) ugyanaz jellemző, mint fent említett kollégáiéra; borzasztó színészi alakítás, hihetetlenül ostoba párbeszédek, nagy mellű meztelen nők, na és persze rengeteg vér. Na, lássuk a Burial Ground-ot!

Történetünk elején valami régészprofesszor áskálódik mindenféle etruszk romok között, és kifejti, hogy Ő az egyetlen, aki tudja a titkot, amivel az etruszkok életrekeltették halottaikat. Amint nagy buzgón szétkalapálja a gecibe a sírokat (igazi régész) felélednek a zombi-múmia-fasztudjamik és elfogyasztják szegény profot. A folytatásban a vidéki villába – ahol az öreg vendégeskedett – megérkezik egy rakás idióta, hogy eltöltsenek ott egy kellemes hétvégét. Itt máris megismerkedhetünk a filmtörténet talán legellenszenvesebb és legidegesítőbb szereplőjével, egy meghatározhatatlan korú gyerekkel, aki leginkább egy földönkívüli és egy Down-kóros csontváz leszármazottjának tűnik. A hangjára, pedig egyszerűen nincs is szó. (Kitérő: volt már szerencsém néhány hihetetlen ellenszenves gyerekszínészhez – pl. a kisfiú a House by the Cemetery-ből – de ez a kölyök mindenen túltesz. Az ember legszívesebben addig rúgná a fejét, amíg mozog.) A kis hülye az anyjával meg annak új férjével érkezik, ezen kívül van még két másik pár is. Szóval hőseink belakják a házat, reggelre kelve, pedig párokra oszolva elmennek valamit csinálni, amit ilyenkor szoktak az emberek. És ekkor jelennek meg a halottak. Mindenhonnan kimásznak, és megindul az akció, kezdődik a menekülés meg a sikoltozás. Hőseink elbarikádozzák magukat a házban, és beszarnak, mint az állat. A zombik körbeveszik az épületet, majd első nekifutásra levágják a szobalány fejét egy kaszával (!), egy zseniálisan gyökér jelenetben. Ezután egy sereg hulla fegyvert ragad és betör a házba. Itt egy kis csetepaté bontakozik ki, melynek lényege; zombik vs. emberek 0:1. Az idegesítő hülyegyereket eléggé sokkolja a kellemes hétvége horrorba fordulása, így amikor egyedül marad egy kicsit az anyjával, odabújik hozzá és elkezdi, fogdosni a mellét meg benyúl a lába közé is, hogy legyen vele kedves. Miután az anyja pofánbassza, a gyerek megkérdezi, hogy mi a baja, hiszen ő a fia, aztán sírva elrohan. (Komolyan, ilyet kitalálni, egyszerűen zseniális!) A kölyköt aztán szerencsére elkapják, a társaság életbennmaradt tagjai, pedig egy kis bújócska után kirohannak a szabadba és elrejtőznek egy közeli házban. Hogy véletlenül hívják a rendőrséget, az eszükbe sem jut. A házból másnap reggel továbbállnak valami kolostorba, ahol viszont már zombiszerzetesek meditálnak, így hőseink kénytelen kelletlen, folytatják a menekülést. Végül bezárkóznak egy műhelybe vagy hova, ahonnan aztán nincs is többé kiút. Igazán megnyugtató befejezés.

Már film kezdete is hihetetlen röhejes, a prof olyan, mint egy vén hippi vízszerelő, az első megjelenő zombitól pedig garantáltan röhögőgörcsöt lehet kapni. Gondolom ebből is kitűnik, hogy nem sok mindent lehet a film javára írni. A kevés pozitívum közt megemlíthető, hogy európai és meglehetősen negatív a vége. Történet, mint olyan, tulajdonképpen nem létezik (az alapszituáció egy az egyben Evil Dead és Night of the Living Dead keverék), bár ez még nem is lenne olyan nagy baj, de a színészek sajnos borzalmas nagy ripacsok, a párbeszédek egyszerűen röhejesek és a zene se valami félelemkeltő. Sajnos sokszor nappal van, ami még inkább alátesz az amúgysem túl félelmetes hangulatnak. Érdekes, hogy a zombik kb. 1cm/óra sebességgel vánszorognak, a szereplők mégis addig állnak döbbenten, amíg a közelükbe nem érnek, és csak aztán próbálnak elrohanni. Így aztán az ember nem is sajnálja őket, inkább szurkol a livingdead bandának. Azok legalább, teszik dolgukat. Összegezve, aki szereti a szart, annak ez a film egy aranybánya, a többiek viszont kerüljék.

értékelés: 4/10

Corps