A Three… Extremes (Saam gaang yi) három történetet mesél el két órában olyan rendezők tolmácsolásában, mint Takashi Miike (japán), Fruit Chan (hongkongi) és Chan-wook Park (dél-koreai). A triumvirátusból egyedül Fruit Chan neve csengett ismeretlenül, azonban a másik két nagyágyú munkásságának ismeretében nem hittem, hogy csalódhatok a film(ek)ben. Hogy ez így lett-e? Igen, de ez most kit érdekel, a lényeg, hogy kedvetek legyen megnézni, mit is főztek ki eszelős csingcsung barátaink a szórakoztatásunkra.

A filmet a Miike által rendezett Box (Doboz) című film nyitja. A kezdő képsorokban egy borongós havas tájon járunk, melynek a közepén egy férfi kis dobozt temet el, az erre vágott képekben pedig egy fóliába csomagolt nő lassú agóniáját figyelhetjük. Ez a visszatérő álma a fiatal írónőnek, Kyoko-nak, aki gyermekkorában egy mutatványos segítőjeként dolgozott ikertestvérével, Shoko-val. A bűvészt láthatólag gyengéd szálak fűzték fiatal segítőihez, de különösen a kis Shoko-hoz. Egy napon azonban Kyoko féltékenységétől vezérelve egy próba alkalmával bezárja testvérét egy nagyon szűk dobozba. Egy véletlen folytán azonban tűz üt ki a sátorban, és egyedül Kyoko-nak sikerül kimenekülnie a lángok közül. Bűntudata nem hagyja nyugodni, halott testvérének képe, és a mutatványos alakja kíséri mindennapjait. De vajon tényleg csak a képzelete játszik vele, vagy a múlt szellemei nagyon is valóságosak? Azt előre leszögezem, hogy aki lendületes kezdést vár a Three… Extremes nyitó darabjától, az valószínűleg csalódni fog. A film tempója lassú, egy Michael Bay féle akcióorgiához képest pedig iszonyúan lassú. Párbeszédek csak ritkán törik meg a Dobozra boruló csendet, a zene is csak egy hangdoboz egyszerű dallamára van leszűkítve, és ettől az egész nagyon nyomasztó atmoszférát nyer. Ehhez még az is hozzájön, hogy egyes hangokat fenemód feltekertek a sokkhatás kedvéért, csak hogy a hozzám hasonló ijedősebb népeket a szívbaj kerülgesse. Ez ugyan a legprimitívebb módja az ijesztgetésnek, mégis ebben a filmben hatásosan működik ez a formula, talán, mert nem ötpercenként tolakodnak ezzel az ember arcába. A történet nem túl bonyolult ugyan, a dialógusok sem a film erősségei, ami viszont nagyon tetszett, hogy egyértelműen ez a leginkább képekben fogalmazó a három film közül, a végkifejlet pedig különösen elgondolkodtatóra sikerült. A színészek játéka a kevés dialógus miatt nem igazán nyer teret, leginkább a zárójelenet az, amiben a fegyelmezetten játszó színészek egy spontánabb és oldottabb viselkedésmódot vesznek fel. A film a lélektani horror mezsgyéin mozog – kevés a szemnek, több a képzeletnek -, amit a gorefest hívők jobb, ha minél messzebbre elkerülnek. Nekem tetszett.

A második szegmenst (Gombócok, eredeti címe: Dumplings) a hongkongi származású Fruit Chan jegyzi. Egy karrierje zenitjén már túljutott színésznő van a középpontban, aki szeretné visszanyerni feszes arcbőrét, ezért felkeres egy Mei nevű nőt. Mei azt állítja, hogy házi készítésű gombócai újra fiatallá varázsolják majd az asszonyt, persze csak némi pénzmag kifizetése után. És hogyan jön ide a horror? Nos, Mei a tölteléknek valót nem a közeli közértben tett kiruccanás alkalmával szerzi be, hanem kórházi kapcsolata révén jut hozzá a porhanyós husihoz. Figyelem, ez gusztustalan lesz! A nő 5-6 hónapos elhajtott magzatokat dobál a rotyogó fazékba, mivel azok ebben a korban a legfehérjedúsabbak, és megfelelő csontozat hiányában legfeljebb is csak rágósnak mondhatók a porcok miatt. Na, ez már nekem is megfeküdte a gyomrom, eleinte hősnőnk is így van ezzel, mihelyst rájön a csodareceptre, mégis – gyarlóság, asszony a neved – kitart a kissé szokatlan étrend mellett. Mei egyébként, ha kell, illegális abortuszt is hajlandó elvégezni a jobb sorsra érdemes tinilányokon, ezzel biztosítva, hogy kuncsaftjai mindig friss tápot kapjanak hiúságuk legyezgetéséhez. A gépezetbe azonban hiba csúszik, így Mei kénytelen szedni a sátorfáját. Időközben a színésznő teherbe esik, Mei nélkül viszont úgy tűnik, búcsút inthet frissen szerzett arcbőrének, ha ő maga nem veszi kézbe a fakanalat. A befejezést illetően csak annyit mondanék, köztudott, hogy mindenből a legjobb a hazai, hősnőnk pedig nem szívbajos igazolni nekünk ezen állítás helyességét. Az i-re tehát meglehetősen groteszk pont kerül, amelyet a készítőknek mégis a jó ízlés határain belül sikerült bemutatni, ez egyébként az egész filmre érvényes megállapítás. Ling Bai, kínai színésznő alakítja remekül a hiperaktív és szószátyár Mei-t, ő egyébként ismerős lehet olyan B filmekből, mint A holló, vagy a hazánkban forgatott Az új faj, de olyan nagy költségvetésű hollywoodi filmekben is szerepelt, mint a Sky kapitány és a holnap világa vagy a Vadiúj vadnyugat. Ugyan ezek nem éppen Oscar gyanús szerepek, de itt végre megmutatja, nem csak a bai-ai miatt lett az egyik legfoglalkoztatottabb kínai színésznő. Bai szerepének ellenpontjaként Pauline Lau visszafogottan formálja meg a színésznő Li-t, és annak ellenére, hogy korábban egyetlen filmben sem szerepelt, tisztesen helytáll tapasztaltabb kolléganője oldalán. Az operatőri munka is dicséretet érdemel, Christopher Doyle már nem egy filmben bizonyította tehetségét. A Doboz nyomasztó atmoszférája után igazi felüdülés volt megnézni a filmet, és bár a téma itt sem ígér habkönnyű délutáni matinét, valami játékosabb hangnem mégis áthatja a filmet olykor, amitől az egész így jobban fogyaszthatóvá válik. Soha rosszabb folytatást.

A Chan-wook Park rendezésében készült Cut (Vágás) a kedvencem a három epizód közül. A filmben egy sikeres fiatal filmrendezőt és feleségét terrorizálja otthonukban egy bekattant férfi, aki a rendező öt filmjében statisztaként szerepelt, és megelégelve saját alacsony társadalmi helyzetét elégtételt akar venni a gazdagokon. A fazon még egy gyereket is elrabolt, és arra kényszeríti a rendezőt, hogy ölje meg a gyereket, ellenkező esetben minden eltelt öt perc végén lecsapja a direktor feleségének egyik ujját. A rendező próbálja bizonyítani, hogy ő sem egy ma született bárány, és mindent megtesz azért, hogy időt nyerjen valahogy. A rövid játékidő ellenére sikerült fordulatosra fogni a cselekményt, emellett a megoldás igencsak vérbőre sikeredett. A legfeszültebb perceket ez a harmadik film hozza a leginkább, noha a humorral sem spóroltak a készítők. A pszichopata például egyszer azzal vigasztalja a férjet, hogy a felesége még megtanulhat dobolni a maradék ujjaival, és utána rögtön meg is jegyzi, hogy úgyis a hozzá hasonló lecsúszott alakok jobban szeretik a dob alapú zenéket. Won-hie Lim a kérlelhetetlen pszichopata szerepében jól megállja a helyét, annak ellenére, hogy kezdetben egy szerencsétlen idiótánál többet nem nézünk ki belőle. A filmrendezőt játszó Byung-hun Lee sem okoz csalódást, a feleséget játszó színésznőnek pedig ugyan nem sok szerep jut a film végéig, és még a bájaiban sem gyönyörködhetünk – arra ott van Park másik filmje, az Oldboy -, a Cut leggusztustalanabb jelenetében nem fintorog megtenni, amit megkövetel a haza. A Park filmekre jellemző jeleneteket összekötő digitális kameramozgás ebben a művében is jelen van, és ha már egyszer a forgatókönyvet is ő követte el, a bosszúfilmek koronázatlan királya ide is becsempészett valamicskét a témából. Remek záró darabra sikeredett a Cut, amely ugyan nem kifejezetten félelmetes, viszont feszültséggel teli szórakozást kínál a Dumplings után.

Összességében a Three… Extremes igen nívós alkotás, a technikai kivitelezés tekintetében sincs szégyellni valója, mert minden egyes filmkocka értő kezek munkájáról tanúskodik. A Box visszafogott kezdése ugyan lehet, hogy sokak kedvét elveszi a másik két epizódtól – az amerikai verzióban Miike filmje a záró darab, ami biztosan nem a véletlen műve -, viszont a folytatás igazolja, hogy a távol-keletiek kétségtelenül értenek az extrém élethelyzetek minél hatásosabb bemutatásához. Még több ilyet, ha lehet.

értékelés: 8/10

Yakuza