Fekete ujjnélküli izompóló, terepszínű nadrág, félhosszú haj, borosta, szúrós tekintet – igaz, csak egy szemmel. Kurt Russel az első John Carpenterrel közösen készített mozifilmjében Snake Plissken-ként akkora macsót formált meg a vásznon, hogy annak idején szinte bűzlött a mozi a tömény koncentrátumú old spice dezodortól. Ez persze nem baj (az Old Spice elnyomja pl. a fingszagot – bizony, ez saját tapasztalat!), sőt, a film részben pont a főhős karaktere miatt lett olyan, amilyen, meg aztán akkoriban John Carpenter is a toppon volt, aki a Halloween és a Köd után készítette el ezt a nem túl biztató, sőt, elég elbaszott jövőképet felvázoló kultfilmet. Egyébként Kurt Russel mellett vannak még itt igazi sztárszínészek, pl. a horrorrajongók által leginkább Loomis doktorként ismert Donald Pleasence, vagy Ernest Borgnine, akinek nem szeretném felsorolni mind a kétszáz filmjét, de ő játszotta pl. Terence Hill haverját a Szuperzsaruban (ami egy igen mókás kis film!).

1988-ra a bűnözés olyannyira elhatalmasodik Amerikán, hogy a börtön, mint a társadalmi normákat követni képtelen egyedek gyűjtőhelye többé már nem fenntartható. Egy nap a vezetők gondolnak egyet, és körbekeríttetik egész New York-ot egy 50 láb magas kőfallal, emígyen változtatva át az egykoron szép várost egyfajta börtönteleppé, ahol nincsenek rendőrök, csak elítéltek. Az utcai erőszakos bűnözéssel együtt persze a terrorizmus veszélye is igencsak megsokszorozódott, ami már a film elején kiderül: az USA elnökét az Amerikai Nemzeti Felszabadítási Front néhány tagja foglyul ejtette, méghozzá egy repülőgépen, amit ez a néhány csibész épp a WTC felé igyekeznek navigálni (a becsapódás ugyan kicsit arrébb következik be, mégis, ennek a jelenetnek szeptember 11 óta kicsit más a hangulata…). Az elnököt azonban még időben sikerül egy mentőkapszulában kilőni, ám a landolás helyszíne maga a börtöntelep lesz. Ami szívás jól.
Ekkor jön képbe Snake Plissken, az egykoron Bíborszívvel kitüntetett katona, akit később bankrablás vádjával ítéltek életfogytiglanra. Most azonban ajánlatot kap, nem is akármilyet: ha sikerül kimenekítenie az elnököt (erre 24 órája van), teljes körű kegyelmet kap, így az akció végeztével szabad emberként távozhat.
A küldetést (elvileg) könnyítendő az elnökön egy jeladó készülék található, amely segítségével a célszemély relatíve hamar lokalizálható, Plisskennek azonban már az akció elején szembesülnie kell azzal, hogy a kis készüléket egy hajléktalan időközben “magához vette”. Innentől kezdve már nagyjából esélytelennek tűnik feladat végrehajtása, hősünknek azonban nincs túl nagy választási lehetősége: vagy teljesíti a küldetést, vagy meghal.

Összességében az Escape from New York egy rendkívül élvezetes kis akciófilm egészen egyedi látványvilággal (mármint ha leszámítjuk a Mad Max sorozatot és még vagy száz másik tök hasonló filmet). Nincsenek megdöbbentő csavarok, amiken egy hétig lehet a film megtekintése után agyalni (persze a végén van egy aprócska meglepi), mint ahogy az “elviselhetetlen feszültség” sem annyira elviselhetetlen, hogy összefosnánk tőle a bokánkat, de a hangulat az ott van nagyon. Persze aki nem tudja értékelni a nyolcvanas évek filmjeit (bár szerintem ilyen ember nincs is, leszámítva azokat, akik később születtek, vagy sokkal hamarabb, mondjuk a világháború idején), az talán nem fogja kellőképp értékelni ezt az old spice szagú, végig meglehetősen nyomasztó hangulatú mókázást, de nem hiszem, hogy nekünk emiatt nagyon szomorkodnunk kéne. Egy szó mint száz: aki még esetleg nem látta ezt a remek filmet, pótolja!

értékelés: 8/10

Blizz