“Végre, megérkezett!” – ujjonghatnék örömömben, hisz’ megérkezett a várva várt film, melyben minden idők két legrandább scifi-szörnyetege csap össze egymással. Ujjonghatnék is akár, de momentán csak egy sóhajra futja; “igen, ismét egy Paul Anderson film…” Nincs különösebb bajom Paul Anderson-nal, végül is nekem a Mortal Kombat és a Kaptár is tetszett. Meggyőződésem, hogy sokkal többet/jobbat ki lehetett volna hozni belőlük (főleg a Resident Evil-ből, ami csak a zseniális játékot figyelmen kívül hagyva élvezhető), de a pergő akciók, a jó zenék és néhány látványosabb jelenetnek hála a mozi után DVD-n is örömmel néztem újra mindkét alkotást… nem túl sokszor. Azonban mikor meghallottam, hogy ő fogja rendezni az Alien Vs. Predator-t, kétségeim támadtak. Arra gondoltam, hogy ha két scifi-horror sorozat szörnyeit összeengedik, a mix csak akkor működhet igazán, ha lesz annyira félelmetes, mint a korábbi filmek. De nem hittem el, hogy ilyen téren Andersonnak sikerül akár megközelítenie is David Fincher vagy James Cameron alkotását. Hát nem is sikerült.

Egy rákban szenvedő milliomos faszi, Bishop Weyland (a jó öreg Bishop, egyelőre még ember formájában) egy néhány fős expedíciót indít az Antarktiszra, ahol a műholdja egy igen komoly kiterjedésű objektumot észlel a jégpáncél alatt. A csoport vezetője egy Alexa Woods nevű igen talpraesett, vagány nő, aki érzi, hogy nem lesz jó vége ennek a kirándulásnak. Úgy látszik a forgatókönyvíró-rendező nem tudott elszakadni Ellen Ripley karakterétől… A föld alatti objektum valójában egy piramis, melynek falát a szokásos hieroglifák mellett alien-eket ábrázoló rajzok díszítik. Ennek magyarázatára hamar fény derül: hőseink egy vadászat helyszínére érkeztek, melyet bizonyos időközönként a predátorok rendeznek meg, hogy összemérjék erejüket az univerzum másik leghalálosabb élőlényeivel. Ezúttal azonban az expedíció tagjainak sikerül megkezdeniük a vadászidényt, melyhez az alienek után nem sokkal a predátorok is csatlakoznak.
Hőseink helyzetét tovább nehezíti, hogy a piramis “kockái” időnként elmozdulnak (Anderson a Resident Evil után másodjára is pofátlanul lop a Cube c. filmből), így aztán a csapat hamar szétszakad, majd a szereplők egyenként is ugyanezt teszik… Kivéve természetesen a főhősnőt, aki rövid szövetséget köt egy predátorral, hogy sikerüljön kihúznia a film végéig. A végső, igen látványos csatát követő befejezés (az utolsó pár másodperc) tartogat még egy kis meglepetést – bár sokaknak ez is ismerős lehet valamelyik AvsP játékból vagy képregényből.

Az igazat megvallva, soha nem voltam fanatikus Alien-rajongó. Ha jól belegondolok, az első rész, a “legrémísztőbb szörnyklasszikus” igazából nem is tetszett annyira, pedig többször is megpróbálkoztam vele (egyszer el is aludtam rajta, akárcsak a Gyűrűk Ura első részén). A második rész viszont az egyik nagy kedvencem és a többi Alien film, valamint a két Predátor is tetszett, többé-kevésbé. Amin igazán összeszartam magam, az az Aliens Vs. Predator 2 játékprogram (!) volt, de még az sem tudott rávenni, hogy akár egy Aliens Vs. Predator könyvet is elolvassak. Elfogultsággal tehát nem vádolhat senki, és az sem igaz, hogy túl sokat vártam volna ettől a filmtől. Sőt, úgy érzem, hogy ennek épp az ellenkezője igaz: pontosan azt kaptam, amit vártam: egy jól koreografált akciójelenetekkel megspékelt, light-os popkornmozit, amelynek a horrorhoz már nem sok köze van. A szörnyek ugyan még most, 2004-ben is rendkívül látványosak és undorítóak, de ez már messze nem az a film, ami bárkinek is rémálmokat tudna okozni. Emiatt nem hiszem, hogy túl sokan távoznának elégedetten a moziból… leszámítva Sigourney Weaver-t.

 

értékelés: 4/10

Blizz