Ilyen, vagy olyan helyzetben, de majdhogynem mindenki találkozott már azzal a népszerű elmélettel, ami szerint a sikerhez vezető egyik legbiztosabb módszer, amikor egy már eleve ismert alapra próbálunk úgy építeni, hogy közben valamilyen módon az új(?) alkotó neve is előtérbe kerül. Vélhetően erre az ötletre apellált John R. Leonetti – aki többek közt az Annabelle rendezőjeként is tevékenykedett – amikor a Wolves at the Door sztoriját kezdte kidolgozni. 

A modern történelem egyik leghíresebb-hírhedtebb sorozatgyilkosa – aki szó szerinti értelemben véve senkit sem ölt meg saját kezűleg – Charles Manson. A Sharon Tate-gyilkosságok nem pusztán az akkori közvéleményt forgatták fel gyökerestül, de mind a mai napig számos – változó minőségű – műhöz jelentettek inspirációt a filmtől a képzőművészeten és az irodalmon át a zenéig bezárólag. Ha kevésbé körmönfont módon akarunk fogalmazni, a Wolves at the Door is arról a bizonyos 1969 augusztusi rettenetes éjszakáról akarja lehúzni a sokszázadik bőrt, ennek hallatán pedig felmerülhet bennünk a jogos kérdés: jó ötlet-e ez?

Ami az egyiknek egyszer sikerült, nem biztos, hogy a másiknak is fog. A The Strangers annak idején igen jól beépített bizonyos elemeket a Manson-féle ámokfutásból, bár kihangsúlyozandó tény, hogy abban az esetben a készítőknek eszük ágában sem volt egy az egyben feldolgozni a fent említett eseményeket, hiszen inspirációul több más, valós esemény is szolgált. Ezzel szemben a Wolves at the Door fogja magát, és egy szerencsétlen módon kivitelezett másolást hajt végre. Történetünk hősei ugyanis nagyon sok mindenben hasonlítanak a valós áldozatokra, de a készítők mégsem az ő sztorijukat tárják a szemünk elé – azaz mégis. Sharon (aki nem Tate), és barátai egy kis összejövetel keretein belül egy Hollywoodban (de nem ott) található birtokon töltik az éjszakát, amikor a társaságot egyre határozottabban kezdi el zaklatni – majd később megtizedelni – egy gyaníthatóan nem teljesen ép elméjű hölgyekből és urakból álló kompánia.

Mindezt természetesen megelőzi némi hangulatkeltés is, ami során láthatjuk, hogy a később már jóval nagyobb volumenben gondolkodó elkövetők egy házaspár éjjelét teszik kellemetlenné. Házukba betörve ugyanis összemázolják a falat vérrel, a valóságban ‘Death to pigs‘-ként hangzó mondatra kísértetiesen hajazó frázisokkal.

A Wolves at the Door rendkívül kusza, zavaros és lapos cselekménnyel küzdi végig a kicsit több, mint egy órás játékidőt. A készítők pedig ennél fogva a két szék közül ülepükre pottyantak, hiszen a film önálló sztorinak nem állja meg a helyét az égbekiáltóan nagy koppintások miatt, feldolgozásnak pedig túlontúl esetlen. Home invasion filmet csinálni a Manson szekta rémtetteire alapozva elképesztően unalmas; a gyilkosságokból életrajzi hűséggel készíteni filmet pedig ennél jóval többet igényelne. Sokadjára elsütött klisék, borzalmas közhelyek, logikai buktatók, és némiképp – a rövid időtartamhoz képest meglepően unalmas – atmoszféra jellemzik a művet. A mai napig nem értem, mi volt az elképzelés a rendező fejében, mit szeretett volna elérni, mi volt a Wolves at the Door célja, hiszen a home invasion filmek mára bőven rendelkeznek olyan nagyágyúkkal, amik mellett egy ilyen alkotás nem rúghat labdába. Mindez még megbocsátható lett volna, ha egy kezdő, a stílusát kereső rendezőről van szó, de egy ilyen múlttal rendelkező név esetében ez érthetetlennek tűnik.

Értékelés: 3/10

Kinek ajánljuk: Akiket nem zavarnak az őrült közhelyek és a logikátlan sztorivezetés, és nagyon szeretik a Manson-gyilkosságok körül még mindig tartó hype-ot.

(Absvrd)